Tizenegy szezon a Forma-1-ben, tizenhárom az Indy Carban - külön-külön is megsüvegelendő teljesítmény lenne, nemhogy együtt. Emerson Fittipaldi 24 éves korától kezdve 25 évet töltött el a világ élvonalában.

Motor, motorcsónak, gokart

Emerson Fittipaldi - sok más pályatáráshoz hasonlóan - igazi sportos családba született 1946. december 12-én. Édesapja, Wilson Fittipaldi Brazíliában motorsport-újságíró és rádiós kommentátor volt, lengyel menekült édesanyja, Józefa Wojciechowska pedig férjéhez hasonlóan a második világháború után maga is autóversenyző volt. A családfő ugyanakkor versenyek szervezésével is foglalkozott.

Annak ellenére, hogy a szülők az autóversenyzéshez álltak közel, a kis Emerson bátyjával, ifjabbik Wilsonnal eleinte motoron és motorcsónakon próbálgatta a száguldást. Később a testvérpár inkább a gokartozás felé kezdett kacsintgatni, Emerson 14 évesen testvére szerelője lett a helyi bajnokságban, ám idővel ő is volán mögé ült. Tizenhét évesen brazil nemzeti gokart-bajnok lett, egy évre rá a címvédés is összejött neki.

Elmúlt 20 éves, amikor a gokartot elhagyva megkezdte formaautós pályafutását, amely lényegében még a mai napig sem fejeződött be. 1967-ben a brazil Formula V-ben állt rajthoz, és rögtön el is hódította a bajnoki címet. A siker értékét növeli, hogy a gokartozás során szerzett szerelői tapasztalatokat felhasználva bátyjával a Formula V-s autót is saját maguk szerelték, ami a jelek szerint kiválóan sikerült. Hogy mennyire értettek az autókhoz, azt az is bizonyítja, hogy egy saját építésű versenygéppel pályarekordot döntöttek Interlagosban.

Villámkarrier Európában

1969-ben Emerson elérkezettnek látta az időt arra, hogy az autóversenyek őshazájában, Angliában is próbára tegye tudását. Minden vagyonát összegyűjtve, Európában vett egy Merlyn típusú Forma Ford kasztnit Rowland motorral, és azzal kezdett versenyezni. Hétköznaponként a számára is motort biztosító Dennis Rowland műhelyében volt szerelő. A Forma Ford szériával bejárta Európát, és az év első felében elkönyvelt három futamgyőzelem után máris kategóriát váltott, a szezont az F3-ban fejezte be, ahol egy Lotust vezetett Jim Russel csapatában. Istenadta tehetsége már ekkor megmutatkozott, hiszen úgyis megnyerte a brit Forma-3-as bajnokságot, hogy a versenyek felén nem állt rajthoz.

Ezek után aligha meglepő, hogy 1970-ben már a Forma-2-ben állt rajthoz, szintén egy Lotusszal (a jó szemű Colin Chapman kevésbé feltűnő tehetségekre is felfigyelt már, mint amilyen a brazil volt). Európai karrierje első évéhez hasonlóan az F2-ben sem futott teljes szezont, hiszen júliusban már a Lotus F1-es csapatának harmadik autóját vezethette a Brit Nagydíjon. A királykategóriában sem sokat teketóriázott, Brands Hatch-ben a 21. helyről rajtolva nyolcadikként ért célba, második F1-es versenyén pedig máris pontot szerzett: Hockenheimben negyedik lett. Az osztrák futam nem sikerült túl jól számára, míg az olasz hétvége igazi rémálom volt. Az akkori korszakban a halál sajnos gyakran elszólított egy-egy pilótát, a monzai kvalifikáción Fittipaldi csapattársa, a bajnokságban élen álló Jochen Rindt vesztette életét. A Lotus érthető okokból másnap nem állt rajthoz. A csapatot a tragikus baleset hatására John Miles elhagyta, így Emerson lett az elsőszámú pilóta. Ekkor sem ő, sem a csapat nem volt a legjobb lelkiállapotban, ám egy remek eredménnyel segített megemészteni a tragédiát, az Amerikai Nagydíjon ugyanis elsőként intették le. A Lotus konstruktőri bajnok lett, és az egyéni trófea is hozzájuk került, Rindt pontjait már senki sem tudta túlszárnyalni, így az osztrákot posztumusz bajnokká avatták.

Stewart-Fittipaldi-Stewart-Fittipaldi
 

Az álomszerű kezdést 1971-ben középszerű folytatás követte, Fittipaldi mindössze négy alkalommal tudott pontot szerezni, igaz, ezek közül három alkalommal is dobogós volt. Összetettben így nem is végezhetett előrébb, mint a hatodik hely, a bajnoki címet Jackie Stewart hódította el.

1972-ben a címvédő skót szintén jól szerepelt, de a mezőnyben volt nála egy gyorsabb és kiegyensúlyozottabb pilóta, nevezetesen Emerson Fittipaldi, aki tehát életében először világbajnok lett a Forma-1-ben. Győzelméhez kétség sem férhetett, az előző évben betegeskedő Lotus ezúttal remek autóval állt elő, amivel Emerson öt futamot is megnyert. Az utolsó két forduló eredményétől függetlenül Brazília már ünnepelhette első F1-es bajnokát. Emellett egy másik rekordot is elkönyvelhetett: még nem volt 26 éves sem, amikor bebiztosította bajnoki címét, nála fiatalabb pilóta márpedig addig nem végzett a pontverseny élén. Ma már "csak" a harmadik ezen a listán, 2005-ben Fernando Alonso előzte meg, majd 2008-ban Lewis Hamilton állt az élre.

A következő szezon is Stewart-Fittipaldi csatát ígért, az első hat forduló ezt igazolta is, a két klasszis testvériesen megosztozott a győzelmeken. Ekkor azonban írásunk főszereplője kisebb hullámvölgybe került, négy egymást követő futamon is pont nélkül maradt, a negatív szériát pedig csak egy hatodik helyezéssel, vagyis egyetlen ponttal tudta lezárni. Pechjére ezalatt Stewart két versenyt is megnyert, és mivel a hajrában sem tudta megszorongatni a skótot, így le kellett mondani a címvédésről. Ráadásul kis híján csapattársa, Ronnie Peterson is megelőzte a tabellán, igaz, a svéd a futamgyőzelmek számát tekintve 4:3-ra így is megnyerte a házi versenyt a Lotusnál.
 

A McLarennel is a csúcsra ért

Stewart az 1973-as szezon végén bajnokként visszavonult, de ettől Fittipaldinak még nem lett könnyebb dolga. Egyrészt elhagyta a Lotust és a McLarenhez igazolt, tehát új csapathoz kellett beilleszkednie, ráadásul a Tyrrell Stewart nélkül is erős maradt, Jody Scheckter átvette a szerepét. Ráadásul a Ferrari is nagyon versenyképes lett, Niki Lauda és Clay Regazzoni is kemény ellenfél volt. Végül azonban egyikük sem tudta megelőzni Fittapildit - legfeljebb ideiglenesen, egy-egy versenyen -, és a brazil pilóta a szezonzáró futamon Watkins Glenben behúzta második bajnoki trófeáját is.

Fittipaldi a Fittipaldinál
 

1975 az azóta már legendássá váló McLaren-Ferrari párharc újabb felvonását hozta, ami ezúttal Lauda és a vörösök sikerével zárult, az osztrák fölényesen nyert a két győzelmet és négy második helyet szerző Fittipaldi előtt.

Ez az év azonban más szempontból is fontos volt a Fittipaldi család számára. Emerson bátyja Fittipaldi Automotive néven F1-es csapatot alapított, melynek ő maga volt az egyik pilótája. Túl sok babér nem termett számára, pont nélkül zárta első évét, miközben öccse ugyebár a bajnoki címért küzdött. Wilson junior hamar belátta, hogy a Forma-1 nem neki való, így a csapat irányítására koncentrált, és 1976-ra sikerült szerződtetnie egy igazi nagyágyút, testvére ugyanis csatlakozott hozzá (társtulajdonosként és versenyzőként), így teljessé vált a családi vállalkozás, a két testvér pedig a kisebb kategóriák után a Forma-1-ben is közös csapattal szerepelt.

A családi kiscsapatban való szereplés Emerson számára egyértelmű visszalépés volt (óriási meglepetést is keltett azzal, hogy elhagyta a McLarent), hiszen a Lotus és a McLaren versenyképességét meg sem tudták közelíteni. Emmo 76-ben összesen három pontot szerzett (az idényt egy reménykeltő ötödik rajtkockával kezdte), három versenyt is hatodikként fejezett be. Pályafutása addigi leggyengébb év végi mérlege a 17. helyhez volt elegendő. A következő évre sikerült némileg előrébb lépniük, Emerson már 11 ponttal zárta az évet.

A komolyabb eredmények később is elkerülték Fittipaldiék csapatát, azt viszont elmondhatták magukról, hogy egy kétszeres világbajnok mellett egy leendő bajnok is versenyzett náluk: Emerson csapattársa 1980-ban Keke Rosberg volt. A Fittipaldi család híresebb tagja számára ez volt az utolsó év a Forma-1-ben, 34 évesen visszavonult.

Az istálló sem maradt sokkal tovább a Forma-1-ben, 1982-ben pénzproblémák miatt lehúzták a rolót. A családi vállalkozás legjobb eredménye egy második helyezés volt még 1978-ból. Az F1-ben eltöltött nyolc év alatt összesen 44 pontot és három dobogós pozíciót szereztek, a konstruktőrök közt pedig a kilencedik helyezés volt a legjobbjuk (1978).

Ahogy az az autóversenyzőknél általában lenni szokott, Emerson Fittipaldi sem tudott rögtön elszakadni a versenypályáktól - sőt, igazán még a mai napig nem tudott, pedig már betöltötte hatvanadik születésnapját is.

A Forma-1 után 1984-ben bekapcsolódott az amerikai Indy Car sorozatba, ahol hosszú éveken keresztül (1996-ig) az élmezőny jeles képviselője volt. 1989-ben megnyerte az Indy 500-as futamot, és köszönhetően annak, hogy másik négy versenyen is őt intették le elsőként, megnyerte a bajnokságot. Ekkor már 43 éves volt. Négy évvel később újra megnyerte az Indy 500-at, de újabb bajnoki címet már nem szerzett. Versenyzői pályafutását 22 futamgyőzelemmel a neve mellett 1996-ban fejezte be az Indy Carban, de ekkor is csak kényszerből, a Michigan Speedwayen ugyanis csúnyán összetörte magát.

Még fel sem épült teljesen a michigani sérüléseiből, amikor 1997 szeptemberében magánrepülőjével is balesetet szenvedett Brazíliában. Kisgépe nagyjából 91 méteres magasságból zuhant le, korábbi nyaksérülése mellé súlyos gerincsérülést is beszedett. Sokáig az is kérdéses volt, hogy egyáltalán újra lábra állhat-e, ám végül teljesen rendbe jött, profi versenyzői karrierje viszont véget ért.

A motorsport persze továbbra is élete szerves része maradt. 2003-ban csapatfőnökként visszatért az Indy Carba (James Dingmannal közösen igazgatta a csapatot), ami akkor már Champ Car néven futott, majd az A1GP-s brazil csapat főnöke lett. 2005-ben (59 évesen) a volán mögé is visszatért, az egykori F1-es pilóták részvételével zajló sorozat, a Grand Prix Masters dél-afrikai versenyén, és Nigel Mansell mögött második lett. 2008-ban testvérével a brazil GT3-as bajnokságban szerepelt.