A skótok bajnoka remekül kamatoztatta istenadta tehetségét, kíméletes és precíz vezetési stílusával minden autót hamar megzabolázott, amibe csak beleült.

A Forma-1-ben két világbajnoki címet és 25 futamgyőzelmet ünnepelhetett, ráadásul mindet a Lotus színeiben, ugyanis más istállónál nem szerepelt a királykategóriában. Sokan hibáztatták is emiatt, szerintük a kellő pillanatban el kellett volna hagyni az istállót, melynek csapatfőnökével mély barátságot ápolt.

Morbidnak tűnik, de talán éppen ez a barátság vezetett odáig, hogy Jim Clark ma már nincs az élők sorában. Ugyanis A Lotus-főnök Colin Chapman kérésére vett részt a hockenheimi Forma-2-es versenyen, amely végül Clark utolsó fellépése lett.

Traktorral kezdte

A Clark família Skóciában, az angol határhoz közeli Kilmany-ben lévő farmon éldegélt. A juhtenyésztésből élő család már hattagú volt, amikor 1934. március 4-én végre megszültetett a trónörökös, az ifjabbik James Clark. A kis Jim négy nővére között nőtt fel, és bár eleinte semmi sem utalt rá, hogy a farmer csemetéjéből világhírű autóversenyző lesz, a sors mégis úgy hozta.

A farm, ahol felnőtt, persze örökre Jim szívéhez nőtt, és amikor már javában versenyzett, amikor csak tehette, mindig visszatért a csendes tanyára.

Jim néhány magazinból értesült róla, hogy egyáltalán léteznek autóversenyek, de tizenegykét évesen még nem igazán kötötte le mindez. A közeli Edinburgh-ba járt iskolába, ahol krikettezett és jéghokizott, és a leírások szerint utóbbiban kifejezetten ügyes volt. Persze az autóvezetés élményét is hamar megtapasztalta, a családi járgányt kötötte el néhányszor, de apja traktorjával is sokat gyakorolt. 17 évesen szerezte meg a jogosítványát, és szintén 1953-ban fejezte be tanulmányait, innentől kezdve teljes munkaidőben apjának segített a farmon.

Állandóan mosolygott

A nagy áttörés - már az autóversenyzés terén - cimborájának, Andrew Cowannak köszönhető, aki indult néhány helyi rali-versenyen, és Jim néha beugrott neki navigálni. Mikor aztán az ifjabbik Clark bal egyben is kipróbálhatta magát, végérvényesen eldőlt minden, ekkor már pontosan tudta, ő is versenyezni akar. A szülők természetesen nem voltak elragadtatva ettől, de ahogyan az lenni szokott, az összes "elterelő hadműveletük" kudarcba fulladt. A barát persze éppen a versenyzésre bíztatta az eleinte azért kissé vonakodó Jimet, aki végül - szerencsére - beadta a derekát, és villámgyorsan bebizonyosodott, ez a fiú bizony a száguldásra született.

A kisebb környékbeli versenyeken nem volt ellenfele, de természetesen Clark sem akart élete végéig helyi menő maradni. Első országos futamára 1958-ban nevezett be, egy privát csapat Jaguarját vezethette, és - mint a mesékben - rögtön nyert is. Ebben az évben egyes források szerint összesen 33 futamon állt rajthoz, és húsz alkalommal őt intették le elsőként. Első bajnoki trófeáját a Scottish Speed Championshipben nyerte.

Az idény vége felé az egyik versenyen Clark a szerényebb képességű autójával megszorongatta a Lotus Elite-ben ülő riválisát, ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy a már akkor is jó hírű csapat első embere, Colin Chapman felfigyeljen rá.

Chapmannek jó szeme volt a tehetségek kiválasztásához, Clark "kiszúrása" is ezt igazolja. Jim remek teljesítményével kiérdemelt egy helyet a Lotus Formula Junior szériában, ahol átgázolt a mezőnyön, így nem volt meglepő, hogy 1960-ban már a Forma-1-be is belekóstolhatott, természetesen a Lotus színeiben.

Lotusszal kezdte, Lotusban fejezte be

Zandvoortban, a Holland Nagydíjon debütált Forma-1-ben az 1960-as szezon negyedik versenyén, ám itt még nem sikerült célba érnie. A következő fordulóban Belgiumban a sportág egyik legrémesebb hétvégéje várt a résztvevőkre. A verseny elején Chris Bistow törte össze Cooperét, Jim pedig éppen csak ki tudta kerülni a pályán fekvő élettelen testet. Nem sokkal később Clark csapattársa, Alan Stacey amortizálta le a másik Lotust, mivel az arcába repült egy madár. Mondani sem kell, ő sem élte túl a borulást. Jim Clark később bevallotta, nem sok hiányzott hozzá, hogy a belgiumi események hatására örökre hátat fordítson a versenyzésnek...

Első szezonja ettől függetlenül - pusztán az eredményeket tekintve - jól sikerült, összesen hat versenyen állt rajthoz és 8 ponttal az összetett táblázat tizedik helyén végzett, Portugáliában pedig harmadik lett, vagyis megszerezte első F1-es dobogós helyezését.

Már ekkor ismert volt azon tulajdonságáról, hogy rendkívüli módon tudta kímélni a technikát, ami az akkori időkben roppant kifizetődő volt, hiszen akkoriban például még nem volt futam alatti kerékcsere, és a pilótának az üzemanyagot is be kellett osztani az egész versenyre. Jim ezeket mesterien oldotta meg.

Az 1961-es idényben már mind a nyolc futamon rajthoz állt Lotusával, de jelentősen nem sikerült előrelépnie, két harmadik helyezést azért begyűjtött, 11 pontja pedig a hetedik helyhez volt elég az év végi tabellán. Az utolsó előtti futam azonban ismét horrorisztikusan alakult. Jim az Olasz Nagydíjon összeütközött Wolfgang von Trips Ferrarijával, aki emiatt a nézők közé hajtott, a pilóta és 14 szurkoló a pálya mellett lelte halálát. Bár Clark ártalmatlan volt, a történtek hatására ismét a visszavonulás gondolata foglalkoztatta.

Colin Chapmannek jelentős szerepe volt abban, hogy Clark végül mégis a folytatás mellett döntött. A következő évek számtalan sikert tartogatta az egykori farmergyerek számára, akinek zseniális tudásához végre a Lotus is fel tudott nőni. 1962-ben végig harcban volt a bajnoki címért, de a későbbi nagy ellenfél, Graham Hill nyert az idényzárón Dél-Afrikában, Jim pedig műszaki hiba miatt be sem tudta fejezni a futamot, így Hill fölényesen bajnok lett.

Az angol-skót párharc (vagy ha úgy tetszik, brit belharc) 1963-ban is folytatódott, ám ekkor Jim Clarknak és a Lotusnak nem volt ellenfele. Az év a címvédő számára remekül indult, hiszen Monacóban nyerni tudott, miközben Clark kiesett a hercegségben. Innentől kezdve viszont írásunk főszereplője bámulatos sorozatba kezdett: a hátralévő kilenc futamból hetet megnyert, de a maradék kettőt is a dobogón fejezte be. Ezzel párhuzamosan Hill és a többiek is csetlettek-botlottak, így a 29 éves Jim Clark óriási fölénnyel életében először bajnok lett a Forma-1-ben.

A nagy riválisok: Clark (elöl) és Graham Hill

Címvédőként az ötödik fordulóig minden szépnek és jónak tűnt, hiszen három győzelemmel és egy negyedik hellyel magabiztosan vezette a pontversenyt, de a technika ismét kibabrált vele, a soron következő négy helyszín, a Nürburgring, Zeltweg, Monza és Watkins Glen nulla pontot hozott neki, ezzel pedig elszálltak az esélyei az újabb világraszóló sikerre. A szezonzáró futamon is mindössze két egységgel növelte addigi pontjai számát, és talán egyedül az vigasztalhatta, hogy nem Hill, hanem John Surtees lett a bajnok. A sorminta azonban 1965-ben is folytatódott, vagyis miután egyik évben lemaradt a bajnoki címről, utána rögtön bajnok lett. Valójában ez a győzelem is egy sétagalopp volt, Clark az első hét futamból hatot megnyert. A mérlege már csak azért sem lehetett makulátlan, mert a második fordulóban nem állt rajthoz a Monacói Nagydíjon. Helyette ugyanis Amerikába utazott az Indy 500-as futamra, amit leginkább az amerikai pilóták bántak, hiszen Jim pofátlan vendégnek bizonyult, a második helyről rajtolva megnyerte a rangos versenyt.

Az indianapolisi kirándulás után tehát visszatért a Forma-1-be, de ott sem Hill, sem az újonc skót, Jackie Stewart nem bírt vele, a már említett széria végén Clark kétszeres világbajnokká vált.

1966-ban új szabályokat vezettek be, amelyekhez a Lotus csak nagy késéssel tudott alkalmazkodni, Clark pedig lényegében már a szezon előtt elkönyvelhette magában, hogy ez nem az ő éve lesz.

A következő idényben a nagy rivális, Graham Hill is csatlakozott a Lotushoz, és bár a két klasszis jó viszonyban volt egymással, természetesen presztízsharcot vívtak. Ezt az ütközetet fölényesen Clark nyerte, hiszen kis híján háromszor annyi pontot termelt az 1967-es szezonban, mint a mindössze három futamon célba érő Hill. Jim azonban ezzel még sokra nem ment, ugyanis a még mindig betegeskedő Lotusával nem vehette fel a versenyt a Brabham duójával.

Sajnálatos módon ez az idény volt az utolsó teljes szezonja a Forma-1-ben, pedig még ereje teljében volt és szép sikerek vártak volna rá, odafentről azonban más sorsot szántak neki - az onnan érkező rendelettel pedig még a legnagyobbak sem szegülhetnek szembe.

Nem is akart rajthoz állni...

Utolsó Forma-1-es futamán, Dél-Afrikában

1968 remekül kezdődött a skót bajnok számára, Dél-Afrikában csapattársa, Graham Hill előtt nyerni tudott, de a pole pozíció és a leggyorsabb kör is az övé lett. Mindez remek előjel volt, de azóta már jól tudjuk, ez a klasszikus mesterhármas volt az utolsó, amit hátrahagyott a Forma-1-ben. Illetve még egy rekord: 25 futamgyőzelmével a sportág addig történelmének legeredményesebb versenyzője lett.

A januári kyalami-i verseny után májusban rendezték a következő F1-es nagydíjat Spanyolországban, ám ott már Jim Clark nélkül sorakozott fel a mezőny a rajtrácsra. A többhónapos szünetben ugyanis a brit természetesen nem tétlenkedett, ahogyan az akkoriban teljesen hétköznapi volt, csapatát más szériákban is képviselte.

Valójában ott sem kellett volna lennie Hockenheimben, hiszen Brands Hatchbe készült egy sportautó-versenyre. Barátja és egyben főnöke, Colin Chapman kérésére azonban mégis bevállalta a németországi Forma-2-es versenyt.

"Az autónak alig van tapadása, ne várjatok tőlem sokat"- hangoztatta Jim a szerelőinek a végzetes F2-es futam rajtja előtt. A verseny napján esett az eső, hideg volt, a látási viszonyokat pedig a köd rontotta. Clark a hetedik helyről rajtolt, de egy pozíciót visszacsúszott, ám bármennyire is nem fűlött a foga, ehhez az egészhez, mindent beleadott és megpróbált feljebb kapaszkodni. A negyedik körben a pálya egyik legveszélyesebb pontján, ahol az akkori autók is elérték a 250 kilométer per órás sebességet, lesodródott az aszfaltról, és lassulás nélkül az erdőbe rohant. Az autó egy fának ütközve kettészakadt, a 34 éves Jim Clarknak esélye sem volt a túlélésre, azonnal szörnyethalt.

"Mindannyian ugyanarra gondoltunk: ha ez Jimmel megtörténhetett, akkor nekünk, többieknek milyen esélyeink vannak a túlélésre"- fakadt ki az egyik F1-es kolléga, Chris Amon nem sokkal Clark halála után.

Az már örök rejtély marad, hogy mi okozta a tragédiát, egyesek motorhibáról, mások defektről beszéltek. Az egyik leghitelesebb forrás, Dave Simms, a Lotus mérnöke - aki utoljára szót váltott Jimmel a rajt előtt - a jobb hátsó kerék defektjét nevezte meg kiváltó okként.

A tragédia után napvilágot láttak olyan mendemondák, hogy Clark ekkoriban már a visszavonulást fontolgatta és arra készült, hogy egy farmra költözik Skóciában. Később kedvese, Sally Stokes azt is nyilvánosságra hozta, hogy az esküvőt is tervezgették, mindez pedig még szörnyűbbé tette a bajnok halálát.

Mint később kiderült, sajnos ez csak a kezdte volt egy szörnyű évnek. A Clark által üresen hagyott Lotus volánját Mike Spence vette át a Forma-1-ben, de pontosan egy hónappal Jim tragédiája után, május 7-én Indianapolisban ő is az életét vesztette egy edzésen.

Ezzel nem volt vége a feketelistának, június 7-én Ludovico Scarfiotti egy Porsche volánjánál ülve egy hegyi versenyen brutális balesetet szenvedett és másnap a kórházban belehalt sérüléseibe. Jo Schlessernek a július 7-i Francia Nagydíj jelentette a végállomást. 1968-ban tehát a Forma-1 négy pilótáját is elvesztette, ráadásul a sors különös fintoraként mindannyian hetedikén távoztak az élők sorából...

Még napjainkban is több emlékversenyt rendeznek a tiszteletére

Népszerűségéről és megítéléséről mindent elmond az a tény, hogy az F1Racing magazin olvasói egy tavalyi szavazáson minden idők ötödik legjobb pilótájának szavazták meg, csak Senna, Schumacher, Fangio és Prost kapott nála több szavazatot, a britek közt viszont ő lett az első.