Akit 15 év után előztek meg: Riccardo Patrese

A hétvégi Török Nagydíjon a Honda versenyzője, Rubens Barrichello lett minden idők legtapasztaltabb F1-es versenyzője, hiszen 257. futamán állt rajthoz. Az alábbi összeállítás az eddigi csúcstartó, Riccardo Patrese pályafutásába nyújt bepillantást.

Riccardo Patrese 1954. április 17-én látta meg a napvilágot Padovában. Az olasz egyik visszaemlékezésében az olvasható, hogy mivel apja, Mario, és testvére, Alberto folyton az autókról és a nagy versenyekről áradoztak, így ő is hamar megfertőződött. Igaz, eleinte mindez nem nagyon hatotta meg a kis Patresét.

A sport egyébként már fiatalon is érdekelte Riccardót, amióta lábra tudott állni, azóta rendszeresen síelt telente, de az úszás is központi szerepet töltött be az életében. Emellett igen fiatalon elkezdett gokartozni is, de ezt sokáig csak szórakozásnak tartotta. A síelést 20 éves koráig űzte, az úszással pedig már 15 évesen felhagyott, amikor komolyabbra fordult volna a dolog.

Miközben ezt a két sportágat leépítette, a gokart egyre inkább előtérbe került az életében. Miután 20 évesen megnyerte a gokart világbajnokságot (érdekességként: Alain Prost a vert mezőnyben végzett), még mindig főként azért versenyzett, mert egyszerűen élvezte a száguldást.

Amikor az 1975-ös szezonra a Forma Italia szériában szereplő bolognai Scuderia Nettuno szerződést kínált Patresének, a fiatal olasz örömmel fogadta el azt, de a kisfiát féltő anyját erősen győzködni kellett, hogy ő is rábólintson a kategóriaváltásra.

Az eredmények azonban vélhetően mindenkit kárpótoltak, hiszen bár Patrese "csak" második lett év végén, 3 futamgyőzelmével és remek teljesítményével letette a névjegyét. Innentől kezdve viszont felgyorsultak az események, hamarosan már a királykategóriában, a Forma-1-ben találta magát.

Előbb azért még 1976-ban megnyerte az F3-as eurószériát, majd az 1977-es évet már a Forma-2-ben kezdte (a sorozat 1967 és 1984 között létezett, győztesei kivétel nélkül bekerültek a Forma-1-be is) a Trivellato Racing Team színeiben.

Egy tragédia után megnyílt az út

Ennél sokkal fontosabb volt, hogy az olasz 1977 májusában már a Forma-1-es Monacói Nagydíj rajtrácsán szorongott. Mint azokban az időkben többen is, Patrese is egy tragédia után került képbe. A Shadow csapat a szezon 3. futamán, Dél-Afrikában elvesztette Tom Pryce-t (a brit elütött egy pályán keresztülrohanó tűzoltót, akinek tűzoltópalackja eltalálta és agyonütötte a pilótát), így versenyzőre volt szüksége. Pryce helyét Alan Jones vette át, így ő lett a gyengén teljesítő Renzo Zorzi csapattársa. Patrese azonban a monacói futam előtt a Paul Ricardon átesett az F1-es tűzkeresztségen, a teszten meggyőzte a Shadow vezetőségét, hogy érdemes őt foglalkoztatni.

Az 1977-es Monacói Nagydíjon tehát Riccardo Patrese a száguldó cirkuszban is bemutatkozhatott, Zorzi helyén, és - bár ekkor még senki sem sejtette - útjára indult egy nagyszerű, és legalább annyira hosszú pályafutás. A hercegségben az olaszok szeme fénye a 15. helyről rajtolva kilencedikként fejezte be élete első Forma-1-es futamát.

Emellett a Forma-2-t sem hanyagolta, sőt, több F1-es futamon is lemondta a részvételt, hogy rajthoz állhasson a "kisebbik" szériában is. A szezon vége remekül alakult számára, hiszen az F2-ben Bruno Giacomellivel holtversenyben 4. lett (René Arnoux nyert), míg a szezon utolsó F1-es futamán, Japánban 6. lett, és ezzel megszerezte élete első F1-es pontját.

Az Arrows-korszak

Ezek után nem volt kétséges, hogy van maradása a sorozatban. A Shadow vezetőségéből azonban Alan Rees és Jackie Oliver is kivált, és többedmagukkal megalapították az Arrows istállót. Az újonc alakulat pilótája Patrese lett, az olasz eleinte csapattárs nélkül versenyzett (ennek is egy tragédia volt az oka, a márkatársnak szánt Gunnar Nilssonnál ugyanis rákot diagnosztizáltak, a svéd 1978 végén el is hunyt). Az idénynyitón egészen pontosan csak versenyzett volna, ám mivel az első Arrows valójában a Shadow-modell másolata volt, ezért azt szabálytalannak minősítették. A kiscsapat ezért kénytelen volt új autót építeni.

Az Arrows FA1 viharos gyorsasággal el is készült, és Brazíliában már bevethető volt. Patrese a szezon második futamán 10. lett, ami nem rossz egy vadonatúj autóval, de a következő állomáson, Dél-Afrikában jóval nagyobb meglepetés volt kialakulóban, ugyanis Patrese a 36. körig az élen állt, ám a szenzációszámba menő győzelmet a motor meghibásodása meggátolta.

A 78-as szezon azonban mégsem emiatt maradt emlékezetes számára, hanem egy újabb tragédia miatt. A fiatal Patresét sokan bírálták kemény vezetési stílusa miatt, és ezek a hangok az Olasz Nagydíj után felerősödtek. A rajt után óriási baleset alakult ki, amelyet Patrese váltott ki. A nagy keveredésben Ronnie Peterson halálosan megsérült. Hivatalosan soha senki nem varrta a nyakába ezt, de több pilóta is Patresét tartotta felelősnek Peterson haláláért, sőt egy futamra el is tiltották. Az olaszt azonban évekkel később, 1981-ben hivatalosan is felmentették.

Az Arrows fejlődése azonban gyorsan megtorpant, a kezdeti részsikerek nem hoztak áttörést. Patrese ennek ellenére is négy évig kitartott az istálló mellett, búcsúajándékként pedig pole pozíciót hagyott hátra. A Long Beach-en megkaparintott első rajtkocka a csapat és a pilóta számára is az első volt a maga nemében.

Brabham-éra Alfa Romeós vakvágánnyal

1982-ben már a Brabhamet szolgálta, ahol a nem éppen simulékonyságáról ismert, előző évi világbajnok Nelson Piquet csapattársa lett, vagyis nem sok jóra számíthatott. A csapat ráadásul szezon közben cserélt motorszállítót, a Fordot a BMW váltotta, ám a húzás nem jött be, a páros nem volt éppen acélos, igaz, Piquet a 3. BMW-motoros versenyén elsőként ért célba Kanadában. Ez már a gárda az évi 2. futamgyőzelme volt, ugyanis néhány héttel korábban Patrese pályafutása során először, ha óriási mázlival is, de felállhatott a dobogó legfelső fokára (Patrese autójában még a Ford motor dübörgött). A kaotikus Monacói Nagydíjon az utolsó kört is még a 3. pozícióban kezdte, ám az élen álló Didier Pironi és üldözője, Andrea de Cesaris az utolsó métereken fogyott ki az üzemanyagból, így Patrese könnyedén beelőzhette őket, és nyert. A szezon második fele közel sem volt ennyire eredményes, de az olasz mindenképpen nagy tettet vitt véghez azzal, hogy ha csak egy ponttal is, de megelőzte világbajnok csapattársát összetettben.

Következő évben viszont fordult a kocka, Piquet újra világbajnok lett a Brabhammel, Patrese viszont csak két futamot fejezett be, igaz, azokon pontot is szerzett, és az egyiket megnyerte, de a 13 pont vajmi kevés volt a brazil 59-ével szemben. Főhősünk dél-afrikai sikerekor valószínűleg maga sem gondolta, hogy majd 7 évet kell várnia a következő diadalra.

Az 1984-es évad még szegényesebb volt, mint az előző, bár Patrese új csapatától, az Alfa Romeótól sokkal több nem is volt várható. Egy dobogós helyezés azért csak összejött, ráadásul a lehető legjobb helyen, a csapat és a szurkolói legnagyobb örömére Patresét Olaszországban harmadikként intették le. A sorozatból 1985-ben kiszálló márkával Patrese még végigvergődte az utolsó évet, nulla ponttal zárt, ez volt pályafutása mélypontja.

1986-ban visszatért a Brabhamhez, ám az időzítés nem is lehetett volna rosszabb, a korábban sikert sikerre halmozó gárda megindult lefelé a lejtőn, Patrese két pontjánál többet nem tudtak felmutatni ebben a szezonban. Patrese - bár lett volna oka rá - nyilvánosan sohasem kritizálta a csapatot, pedig biztosan frusztrált volt a tehetetlenség miatt, de ezzel is sportemberi nagyságát növelte.

Az 1987-es idény is maga volt a katasztrófa, ám ha egészében kellene értékelnie, Patrese biztosan pozitívan nyilatkozna erről az időszakról. No nem a megszerezett 6 pont, és a mexikói negyedik hely mondatná ezt vele, hanem az az esély, amellyel pályafutása új fordulatot vehetett. A Williams pilótája, Nigel Mansell ugyanis az idény utolsó előtti futamán, Japánban lesérült, és Bernie Ecclestone közbenjárására Patrese helyettesíthette a bajszos britet a szezonzárón.

A williamses sikerkorszak

A beugrás ugyan nem lett túl emlékezetes Ausztráliában, de Patrese a következő évre mégis leszerződhetett a Williamshez, és öt éven keresztül Frank Williams csapatát szolgálta. A sors fintora, hogy a Williams gyengébb napjait élte az érkezésekor, 1988-ban a Judd motorokkal nem voltak éppen versenyképesek. Az istállót a Renault motorjai mentették meg a totális hanyatlástól. A francia erőforrásokkal Patrese hosszú évek után ismét a győzelemért harcolhatott, igaz, arról mindannyiszor lemaradt a 89-es szezonban, 4 második helyet szerzett. Közben csapattársa, Thierry Boutsen behúzott egy futamgyőzelmet, de összetettben az olasz előrébb végzett, 3. lett.

1990-ben már Patrese is újra átélhette a győzelem ízét, a San Marinói Nagydíjon őt intették le elsőként. Az olasz az egész szezonban jól versenyzett, összetettben mégis csak a 7. helyen végzett, még a csapattársa, Boutsen is több pontot gyűjtött nála.

Ennek ellenére Patrese maradhatott a következő szezonra is, amikor Nigel Mansell visszatért az istállóhoz. Ez a páros nagyon ütőképes volt, Riccardo Mexikóban és Portugáliában is nyert, csak éppen pechjükre Ayrton Senna mindenkinél jobb volt a 91-es szezonban, így Mansell és Patrese is lemaradt a vb-címről.

Gyakori kép 1992-ből, Patrese (balra) a 2. helyen

1992-ben a Williamsnek nem, csak Patresének kellett lemondania a bajnoki trófeáról, Nigel Mansell éveken át tartó kemény munkája ugyanis végre beért, nagy fölénnyel nyerte a bajnokságot. A páros 6 kettős győzelmet aratott, bár ebben Patrese számára nem sok köszönet volt, ugyanis mindannyiszor ő volt a hátvéd. Az utolsó előtti futamon, Japánban azért győzelem is összejött neki. Pályafutása legsikeresebb korszakát produkálta a Williamsnél, mégis a távozás mellett döntött, mivel olyan klasszisok, mint Alain Prost, Ayrton Senna és Nigel Mansell is a gárdához igyekeztek, így saját pozícióját ingatagnak érezte.

A Benetton lett a végállomás

Éppen ezért még a 92-es idény vége előtt elfogadta a Benetton ajánlatát. Pechjére azonban csak Prost csatlakozott a Williamshez, de ekkor már számára sem volt visszaút, Damon Hill kapta a másik ülést. Patrese tehát a Benettonnál folytatta, ahol Michael Schumacher csapattársa lett. A veteránkorú Patrese számára a feltörekvő Schumacher mellett nem sok babér termett, két dobogós helyezéssel, egy összetettbeli 5. hellyel fejezte be a szezont. És mivel Flavio Briatore a pilóta szerződését is felbontotta idény végén, és más csapatok sem kapkodtak már utána, ez az év volt az utolsó számára.

A 93-as szezonzáró Ausztrál Nagydíj volt tehát Patrese utolsó Forma-1-es futama. A fenti sorokból kiderült, hogy az olasz világraszóló sikereivel nem írhatta be magát a Forma-1 történelemkönyvébe, hiszen azok nem voltak (256 futamon csak 6 győzelmet aratott és 37 dobogós helyezése volt, összesen 281 pontost szerzett), de mégis igazán maradandót alkotott. A búcsúfutam ugyanis a 256. F1-es futamrajt volt számára, amit eddig meg sem tudtak közelíteni. Michael Schumacher, minden idők legeredményesebb F1-es pilótája 248 nagydíj után vonult vissza, de 200 fölé is csak kevesen jutottak.

Patrese tehát 1993 óta tartotta a rekordot, egészen a hétvégi Török Nagydíjig. Akkor ugyanis Rubens Barrichello új csúcsot állított fel, a brazil Isztambulban 257. rajtját teljesítette a csúcskategóriában.

Patrese a visszavonulása után 1997-ben még versenyzett Le Mans-ban, de túraautóban is kipróbálta magát, és a Grand Prix Masters szériában is rajthoz állt néhány futamon. Ezen felül más kötődése is maradt a sportághoz, hiszen a pilótákból álló labdarúgó válogatott, a Nazionale Piloti egyik alapítója és oszlopos tagja.


Riccardo Patrese pályafutása:

Legjobb vb-helyezés: 2., 1992
Első pontszerzés: 1977, Japán Nagydíj, 6. helyezés, 1 pont (Shadow)
Első pole pozíció: 1981, Amerikai Nagydíj (Arrows)
Első győzelem: 1982, Monacói Nagydíj (Brabham)