Surtees már akkor világklasszis volt, amikor 1960-ban bemutatkozhatott a Forma-1-ben, csak éppenséggel addig nem négy, hanem két keréken gyűjtögette a trófeákat. Motoron korának meghatározó alakja volt, hétszeres világbajnoknak mondhatja magát.

Azt, hogy a britek élő legendája a versenyzésre született, mi sem bizonyítja jobban, hogy a motorról bámulatos könnyedséggel szokott át a Forma-1-es autókra, majd rövidesen az autósport királykategóriájában is felért a csúcsra.

Surtees azonban nem csak a gázt húzta és a kormányt tekergette előszeretettel, hanem a versenyzés hátterét is megteremtette, a Forma-1-ben saját csapatot is indított és a mai napig vezeti az autó-restaurálással is foglalkozó vállalatát.

Már az oldalkocsiban eldőlt minden

John Surtees a két világháború között, 1934. február 11-én az angliai Surrey-ben látta meg a napvilágot. Igazi motoros famíliába született, hiszen apja, Jack sikeres oldalkocsis-motorversenyző volt (kategóriájában háromszoros brit bajnok), a civil életben pedig motorszaküzletet vezetett Dél-Londonban.

A háború átvészelése után nem sokkal John Surtees már apja oldalkocsijában bukkant fel. A 14 éves fiúcska remekül ellátta feladatát, és a Surtees duó meg is nyerte az 1948-as Trent Park Speed Trial elnevezésű londoni versenyt, de végül kizárták őket, mivel Jack utasa még nem töltötte be az alsó korhatárt.

Ma már nem rökönyödik meg az ember, ha tizenéves suhancok száguldoznak a versenypályákon, akkoriban ez viszont még nem volt túl gyakori. A kis Surtees 15 évesen teljesítette első szólómotoros versenyét, de a füves(!) pályán akkor még nem alkotott maradandót. Apja szerint ekkor még túl nagy volt neki az 500 köbcentis versenygép.

Pusztán a versenyzésből persze nehéz lett volna megélni, de olyan munkát választott, aminek révén a motorok közelében maradhatott. 16 évesen felhagyott az iskolával és a Vincent-HRD nevű motorkerékpár-gyárban lett tanonc.

1950-ben letudta első pályaversenyét is, a 250 köbcentis kategóriában indult és második lett, a hajrában az első helyért is harcban volt. Első győzelmére sem kellett sokat várni, még ebben az évben elsőként intették le egy walesi futamon, ahol a félliteresek között szerepelt.

Még mindig csak 17 éves volt, amikor teljesítette első teljes szezonját a brit bajnokságban. Egyre drágább, így érthetően egyre jobb motorokkal versenyzett, és sosem ragadt le egy kategóriánál. Sikert sikerre halmozott, így nem is lehetett kérdéses, hogy előbb-utóbb nemzetközi szinten is megtanulják a nevét.

A Norton nyergében

1952-ben állt rajthoz először világbajnoki futamon, 500 köbcentis gépével rögtön le is tette a névjegyét, a nagyszerű hatodik helyen intették le. Az egyik legjobb gyári csapat, a Norton foglalkoztatta a tehetséget, 1953-ban John a neves istálló 125-ös gépével versenyzhetett. Egy baleset azonban közbeszólt, az edzésen eltörte a csuklóját, így a nagy lehetőség - ideiglenesen - kimaradt. Ez az év azonban így is kifejezetten eredményes volt számára, hiszen összesen 35 (nem világbajnoki) futamon állt rajthoz, amiből 20-at meg is nyert.

A világbajnokságban 1954-ben nem szerepelt, a következő idény viszont kifejezetten zsúfolt lett számára. A Norton színeiben összetett hatodik lett a 350-esek között (akkoriban négy géposztályban versenyeztek: 125, 250, 350 és 500 köbcenti), egy kategóriával lejjebb az NSU motorját hajtotta, amivel meg is szerezte első világbajnoki futamgyőzelmét. Mindemellett a nemzeti bajnokságban is elindult saját motorjaival a 350 és 500 köbcentis kategóriákban.

A Norton ekkor elkövette azt a hibát, hogy nem kötötte magához az egyre magasabbra törő Surteest. Johnnak persze nem kellett aggódnia, a nagycsapatok sorban álltak érte, ő végül az MV Augusta ajánlatát fogadta el. A döntés meglehetősen jónak bizonyult, hiszen az 500-as géposztályban három futamgyőzelmet szerezve világbajnok lett. Ráadásul úgy, hogy a szezont kéztörés miatt be sem fejezte, de a hatfutamos sorozatban az első három futam megnyerése elégnek bizonyult. Ebben az évben, 1956-ban a 250-esek közt is elindult, ott a negyedik helyig vitte összetettben.

A címvédésben a nehezen gyógyuló kéztörés és a műszaki hibák meggátolták (harmadik lett év végén), de hogy nem felejtett el vezetni, sőt, nyerni sem, azt egyéb versenyeken bizonyította. John mindeközben folyamatosan fejlesztgette saját motorjait is, de 1958-ban az MV Augusta már nem engedte meg neki, hogy a nemzeti bajnokságban is induljon. Surtees így csak a világbajnokságra koncentrált, aminek a riválisok itták meg a levét: az 500-as és a 350-es kategóriában az összes futamot megnyerte, amin elindult, 12 sikerrel és két világbajnoki címmel zárta a szezont. 1959 újabb diadalmenet volt a számára, két világbajnoki cím, 13 futamelsőség volt a mérleg. Teljesítményét már mindenki elismerte, a BBC és a brit újságírók is az év sportolójának választották. Ez a diadalmenet is segített neki abban, hogy kipróbálhatta magát egy versenyautóban is, de arra, hogy a négykerekűek világába is azonnal berobban, talán csak kevesen számítottak.

A Forma-1-ben is hamar feltalálta magát

1959 végén egy F3-as Cooper volánjánál mutathatta meg kivételes képességeit. A Goodwoodban rendezett versenyen szorosan Jim Clark mögött másodikként futott be a célba. Ez elég is volt ahhoz, hogy azonnal F1-es szerződésekkel bombázzák, végül 1960-ban a Lotus színeiben indult négy futamon, a Brit Nagydíjat (élete második F1-es versenyét) kis híján meg is nyerte, de végül "csak" második lett. A Forma-1 mellett a gyorsasági-motoros világbajnokságra is maradt elegendő ideje és energiája, olyannyira, hogy 1960-ban is ő lett a két legfelső kategória királya.

Mint később kiderült, ez volt az utolsó éve a motorosok közt, innentől kezdve az autósport lett az otthona. A döntés meghozatalában nyilvánvalóan a kiváló Forma-1-es bemutatkozás mellett az is segítette, hogy két keréken már semmi sem jelentett számára kihívást. Colin Chapman szerződtette volna a Lotushoz elsőszámú pilótának 1961-re, ám Surtees mégsem fogadta el a csábító ajánlatot, helyette a Cooper B-csapatához, a Yeoman Credit Cooper Teamhez írt alá.

Ez nem bizonyult túl jó döntésnek, hiszen a csapat T53-as modellje messze elmaradt a legjobbaktól, John 4 ponttal az összetett verseny 12. helyén végzett. Következő évben már a Lolával próbált szerencsét, de a négy-, majd az idény második felében már nyolchengeres versenygép nem volt partner a kiugró eredmények elérésében, Surtees negyedik lett év végén. A Ferrari azonban így is szerződette, 1963-tól már a legendás istálló autóját vezethette.

1964 - Úton a történelmi tett felé

Az első vörösöknél eltöltött éve sikerülhetett volna jobban is, a bajnoki címre ugyanis szemernyi esélye sem volt, Jim Clark megközelíthetetlennek bizonyult. Surtees számára mégis emlékezetes maradt ez az évszám, hiszen a Nürburgringen a hetedik helyről rajtolva megszerezte első Forma-1-es futamgyőzelmét.

1964-ben azonban már felért a csúcsra, pedig nagyon rosszul indult az idény. Az első négy futamból hármat nem tudott befejezni, de utána ötször is a dobogón végzett. Kétszer elsőként haladt át a célvonalon, a Nürburgringen és a Monzában elkönyvelt sikerrel egyértelmű vb-esélyessé lépett elő. Az éllovas Graham Hill két fordulóval a szezon vége előtt még vezetett, sőt, az USA-ban éppen főhősünk előtt nyert. John számára már-már veszni látszott a trófea, de a szezonzárón minden az ő kívánságának megfelelően alakult: a végső sikerre még szintén esélyes Jim Clark műszaki probléma miatt visszaesett, míg Hill egy ütközés (a másik Ferrarit vezető Lorenzo Bandini volt még érdekelt a koccanásban) miatt csak a 11. helyen ért célba. Johnnnak így elég volt a második pozícióban célba döcögnie, a dobogó második fokán így is világbajnoki címet ünnepelhetett, egyetlen ponttal verte Hillt. 1964. október 25-e történelmi dátum lett, melyet azóta sem sikerült "frissítenie" senkinek. John Surtees lett ugyanis az első - és máig utolsó - olyan versenyző, aki két és négy keréken is világbajnoki címet nyert.

Címvédőként nem sok babér termett a számára, a Ferrari teljesítménye alaposan visszaesett 1965-re. Surtees ekkor sem érte be egy sorozattal, pláne, hogy a királykategóriában csak vergődött, ezért saját sportautójával, egy Lolával megmérette magát az észak-amerikai Can-Am szériában is. Az egyik szezonvégi kanadai futam azonban majdnem végzetes lett, a felfüggesztés meghibásodása miatt óriásit bukott és súlyosan megsérült. A ’65-ös idény utolsó két F1-es versenyét ki kellett hagynia, kemény munkával azonban fitten várta 1966-ot. Hogy túltette magát a szörnyű bukáson és a medencetörésen, azt az év második futamán, Belgiumban bizonyította, egyik legemlékezetesebb győzelmét aratta Spaban.

Néhány nappal később kiderült, hogy a belga siker Surtees utolsó ferraris versenye is volt egyben. Az olaszok csapatmenedzsere, Eugenio Dragoni sosem tudta igazán elfogadni a brit klasszist (persze ezen állítás fordítva is megállta a helyét), ez pedig váláshoz vezetett. A Cooper rögtön autót tett John alá, de az a technika eleinte nem volt az igazi. A szezon végéig egy győzelem és egy második helyezés így is felkerült az eredménylistára, mindez összetettben az előkelő 2. helyet jelentette Surtees számára.

A Hondával nem sok sikerélményben volt része

Innentől kezdve a versenyzői pályafutása leszállóágba került. Két évet lehúzott a Hondánál, egy futamgyőzelem volt a csúcspont. A japánoknak sokat segített az autó fejlesztésében, az ekkor szerzett tapasztalatokat is felhasználva a BRM-nél eltöltött gyengécske szezon után Jack Brabham és Bruce McLaren példájára saját csapatot alapít. 1970-ben McLaren kasztnival és Ford motorral ő maga indult harcba (a Surtees Team ötödik futamán a McLaren karosszériát már egy saját gyártású váltotta), de próbálkozásait nem sok siker övezte: 1970 és 1972 között összesen 23 versenyen állt rajthoz saját autójával, de mindössze hat pontot szerzett. 1972-ben már csak az Olasz Nagydíjon indult, ami pályafutása 111. és egyben utolsó Forma-1-es versenye volt.

Egyedül nem ment

Az, hogy a három év alatt nem sokra vitte saját csapatával, nem szegte kedvét, és mindent megpróbált, hogy konstruktőrként is nyomot hagyjon a történelemkönyvekben. Az istálló kilenc évet húzott le a sorozatban, de a győzelem és a pole pozíció csak nem született meg. John 1979-ben adta fel végleg a harcot, belátva, hogy nem tudja előteremteni a sikeresebb szereplés anyagai feltételeit, befejezte Forma-1-es tevékenységét. Azt persze kár lenne elhallgatni, hogy a Surtees Team az európai F2-ben, valamint az amerikai és európai Forma-5000-ben számtalan emlékezetes sikert könyvelhetett el.

Az autóktól és a motoroktól persze ezután sem szakadt el - hogyan is szakadhatott volna el, hiszen mindig is a benzingőzös levegőben volt igazán otthon -, és autó- és motorkerékpár-restauráló vállalkozást nyitott.

Az autósportban még 75 évesen is aktívan részt vesz, ő a vezetője a brit A1GP-s istállónak, valamint alelnöke a Brit Autóversenyzők Klubjának (BRDC). Ha pedig éppen nem a pálya mellett ácsorog, vagy a háttérben szervezkedik a brit motorsport érdekeit szem előtt tartva, akkor örök szenvedélyének, a vezetésnek hódol, és rajthoz áll egy-egy historic versenyen.

Johnnak három gyermeke született a második házasságából, arról pedig 17 éves Henry nevű fia gondoskodhat, hogy a Surtees nevet még csak véletlenül se felejtse el senki. A családnév halhatatlanságát persze a múlt században John már megalapozta...


John Surtees Forma-1-es pályafutása:

A Surtees Team Forma-1-es statisztikája: