Bár a pilóta amerikai állampolgárként halmozott sikert sikerre több mint harmincéves pályafutása alatt, teljesítményét szülőhazájában, Olaszországban is elismerték, 2006. október 23-án például megkapta a legmagasabb, civileknek adható állami kitüntetést.

Teljes nevén Mario Gabriele Andretti 1940. február 28-án látta meg a napvilágot ikertestvérével, Aldóval egy piciny olasz településen, Montonában, amely most már Horvátországhoz tartozik. Andretti édesapja farm ügyintéző volt, feleségével Rinával az ikreken kívül egy lánygyermekük volt, Anna Maria. Az ötfős család életét jelentősen befolyásolta a második világháború, amely miatt később el is hagyták szülővárosukat.

Hosszú volt az út Montonából Nazareth-ig

A háború befejeztével ugyanis Montona a kommunista Jugoszlávia része lett, és a családnak két lehetősége volt: hinni abban, hogy a világ magától rendbe jön, vagy emigrálni. Andrettiék az utóbbit választották, és három jugoszláviai év után, 1948-ban úgy döntöttek, hogy más országban kezdenek új életet. Udinében volt az első megállóhelyük, majd egy luccai menekülttáborba kerültek, ahol a család öt évig élt egy olyan szobában, ahol rajtuk kívül több család is lakott, és csak egy lepedő választotta el őket egymástól.

Hosszú évek teltek el, mire a család megkapta az amerikai vízumot, és végül 1955. június 16-án érkeztek meg az Egyesült Állomokba. Andrettiék a pennsylvaniai Nazareth-ben telepedtek le, ahol 125 dollárból kellett teljesen új életet kezdeniük úgy, hogy egyikük sem beszélt angolul. Mario Andretti 15 éves volt ekkor, neki és testvérének azonban sikerült gyorsan beilleszkedni az új környezetbe és hamarosan több barátot is szereztek.

Az ikrek már kisebb koruktól fogva rajongtak az autósportokért, édesanyjuk egyszer azt mesélte, hogy kétévesen edényfedőt fogtak a kezükbe és azzal szaladgáltak a szobában azt játszva, hogy autót vezetnek. Andrettiék ötévesek voltak, amikor egy kézzel faragott faautóval versenyeztek Montona utcáin. Mario tizenhárom éves korában kóstolt bele először a versenyzésbe, méghozzá a Formula Junior sorozatban Anconában. A két fiú, egy évvel Olaszországba érkezésük előtt megnézte Monzában a Forma-1 Olasz Nagydíját, a sportág akkoriban vált egyre népszerűbbé az országban. Mario pedig bálványozta az 1955-ben végzetes balesetet szenvedett F1-es világbajnokot, Alberto Ascarit.



Éppen ezért érthető, hogy miért is volt Mario és Aldo öröme határtalan, amikor amerikai lakóhelyüktől nem messze felfedeztek egy versenypályát. Az aszfaltcsík egy fél mérföldes oválpálya volt, vagyis eltért attól, amit az Andretti fiúk Európában láttak. Ennek megfelelően a versenygépek is mások voltak, mint az Olaszországban látottak, Mario és Aldo módosított stock autókat ismerhetett meg, a lényeg azonban az volt, hogy milyen gyorsan is mentek azok a négykerekűek. Innentől kezdve nem volt megállás számukra, Andrettiék végleg az autóversenyzés szerelmesei lettek.

Első versenyautóját maga építette Andretti

Álmuk megvalósítása azonban komoly akadályba ütközött, az Olaszországból áttelepült ifjoncoknak egy dollárjuk sem volt arra, hogy saját autójuk legyen. Mivel venni tehát nem tudtak járművet, lopni pedig nem akartak, nem maradt más választásuk, mint megépíteni a saját autójukat. A bácsikájuk garázsában keresett pénzből néhány helyi sráccal végül meg is építették a gépet, egy 1948-as Hudson Hornet Sportsman szériaautót, amellyel először 1959-ben, négy évvel Amerikába való érkezésük után állhattak rajthoz. Nem mondták el azonban szüleiknek, hogy versenyeznek, bár sikeresek voltak, hiszen az első négy verseny után mindketten két győzelemmel rendelkeztek. Később Luigi és Rina is tudomást szerzett az ikrek hobbijáról, de egyáltalán nem örültek neki, különösen azok után, hogy Aldo a szezon vége felé súlyosan megsérült egy balesetben. Mario testvére a történtek után fel is hagyott a versenyzéssel.

Aldóval ellentétben azonban Mario jó úton járt afelé, hogy megcsinálja szerencséjét az autósportban, mivel első két szezonjában húsz versenyt nyert meg a sportsman szériaautó osztályban.

Andretti sorsa aztán végleg megpecsételődött akkor, amikor 1962. március 3-án megnyert egy 100 körös TQ Midget versenyt a New York állambeli Teaneckben. Az Egyesült Államokban az európai szokástól eltérően a Munka Napját nem május elsején ünneplik, hanem szeptember első hétfőjén. Andretti pedig 1963-ban ezen a napon három midget-versenyt is megnyert, méghozzá egyet Flemingtonban, kettőt pedig Hatfieldben. Az olaszból lett amerikai 1961. és 1963. között versenyzett midget autókkal.

Andrettinek azonban nem szériaautókkal akart sikeres lenni és a következőképpen nyilatkozott egyszer: "Aldo és én nyertünk stock autókkal, de nekem az volt célom, hogy együlésesbe kerüljek."

A következő lépcsőfokot pályafutásában az Egyesült Államok keleti partján rendezett sprintversenyek jelentették volna, amelyeken Andretti alkalmanként elindulhatott, azt azonban nem tudta elérni, hogy főállású versenyzői szerződést kapjon. Végül akkor tett le erről a sorozatról, amikor az Egyesült Államok Autóklub (USAC) tagja lett 1964-ben. Miután ugyanis Andretti 1964-ben végre megkapta az amerikai állampolgárságot, csatlakozott az USAC-hoz. Abban az esztendőben Andretti megnyerte a Joe James-Pat O’Connor emlékversenyt a Salem versenypályán, de végül az egész évadja remekül alakult. Mario a harmadik helyen végzett a sprintautó pontversenyben, de ugyanezen év áprilisában Trentonban teljesítette első ChampCar (Andretti hivatalos internetes oldalán található önéletrajzában CC-nak nevezi az IndyCar sorozatot) versenyét is, amelyen a tizenhatodik pozícióból indulva a tizenegyedik lett. Első profi szerepléséért pedig 526,90 dollár ütötte a markát. 1965-ben a tizedik helyen szerepelt a neve a sprintautók versenyének összetett eredménylistáján, míg 1966-ban öt győzelmet szerezve végül a második helyet tudta elcsípni Roger McCluskey mögött.

Andretti 1965-ben nyert először versenyt a Champ Car szériában, a Hoosier Nagydíjon diadalmaskodott, míg az Indianapolis 500-ason a harmadik helyen zárt, kiérdemelve ezzel az év újonca címet. Mario abban az évben 12 alkalommal végzett az első négy hely valamelyikén, és a ChampCar minden idők legfiatalabb bajnoka lett 25 évesen. 1965-ben mindemellett az USAC szériaautó sorozatában is elindult, ahol a tizenkettedik helyen fejezte be a szezont.

Egy évvel később Andrettinek sikerült megvédenie címét a ChampCarban, 1966-ban nyolc futamot nyert, és először indult a pole pozícióból az Indy 500-ason. 1967-ben és 1968-ban is második lett az IndyCar sorozatban, 1967-ben rajhoz állt Daytonában és meg is nyerte az 500-as szériaautó-versenyt. 1968-ban belekóstolt a dragversenyzésbe is és egy Ford Mustanggal győzni is tudott. Az 1967-es év egyébként rendkívül sikereket tartogatott számára, ugyanis abban az évben nyerte meg először a sebringi 12 órást versenyt is.

Amikor Andretti 1965-ben harmadik lett Indianapolisban, a Forma-1-ben induló Lotustól, nevezetesen Colin Chapman csapatfőnöktől ígéretet kapott arra vonatkozóan, hogy valamikor a jövőben bemutatkozhat a Forma-1-ben. Az amerikainak csak annyi volt a dolga, hogy hívja Chapmant, ha úgy érzi, készen áll a sorozatra. Utóbbira 1968-ban került sor, az Amerikai Nagydíjon Watkins Glenben Andretti rögtön megszerezte a pole pozíciót a kvalifikáción. A versenyen azonban nem ért célba, mivel autójában a kuplung megadta magát.

Chapman nem is habozott sokáig azon, hogy szerződtesse-e, a Lotus csapat első embere, Andrettinek ajánlotta fel Jim Clark helyét, aki halálos balesetet szenvedett. A pilóta azonban, bár minden álma a Forma-1 volt, végül nem fogadta el Chapman ajánlatát, ugyanis nem akarta feladni amerikai karrierjét. Így Andretti csak arról egyezett meg Chapmannel, hogy alkalmanként ugrik be a sorozatba, annak megfelelően, hogy ideje mennyire engedi ezt Amerikában.

Az olaszból lett amerikai tovább folytatta tehát sikereit az Egyesült Államokban, 1969-ben megnyerte az Indianapolis 500-as versenyt, amelyen 116 körön keresztül vezetett, és tizenöt különféle rekordot állított fel az esemény alatt. Andretti ebben a szezonban harmadszor nyerte meg a ChampCar bajnokságot. Az évtizedet bődületes eredménysorozattal zárta, utóbbi bajnokságban 111 futamból huszonkilencen indulhatott a pole pozícióból, és harminc győzelmet szerzett.

1970-ben a 30 éves Andretti ismét diadalmaskodni tudott a sebringi 12 órás megmérettetésen, 1972-ben pedig egy Ferrari 312P-vel Jacky Ickx társaságában megnyerte a daytonai hatórás versenyt, a sebringi 12 órást, egy 1000 kilométeres viadalt Brands Hatch-ben, illetve Watkins Glenben a hatórás futamot. A pilóta az együléses versenyautókkal is folytatta a versenyzést, 1974-ben és 1975-ben ugyanis a Formula 5000-ben is elindult, és összesen hét alkalommal intették le elsőként őt a két év alatt. 1974-ben mindemellett három győzelemmel salakpályán is bajnok lett.

A Chapmannel kötött megállapodásnak megfelelően 1969-ben Andretti három futamon állt rajthoz a Lotus színeiben a Forma-1-ben, győzelmet és pontot azonban nem szerzett. Egy esztendővel később a March-nál öt nagydíjon indult, és négy pontot szerezve a tizenötödik lett a bajnokságban. 1971-ben már a Ferrarinál vezetett, amellyel megnyerte az idénynyitó Dél-Afrikai Nagydíjat, majd három héttel ezután egy nem világbajnoki futamon, a Questor Nagydíjon az USA-ban ismét a győzelemig vezette a vörösök versenygépét. Az olasz gyár azonban nemcsak a Forma-1-ben alkalmazta, Andretti a maranellóiak sportautóival is versenyzett. A következő szezon során is öt futamon állt rajthoz, 1973-ban azonban egyáltalán nem szerepelt az indulók között.

Andretti F1-es pályafutása elején

A következő két évben még mindig nem vett részt teljes szezonban a Forma-1-ben, ám ezt követően Andretti úgy döntött, hogy a jövőben csak a királykategóriára koncentrál.

1976-ban Andretti Colin Chapman legendás alakulatánál, a Lotusnál teljesítette az első nagydíjat, majd miután a Parnelli két nagydíj után kivonult a Forma-1-ből, visszatért Chapman csapatához. A Lotusszal ugyan csak a hatodik lett a bajnokságban, de érezhető volt, hogy az amerikai előbb-utóbb a világbajnoki címért fog harcba szállni. Chapman autóját vezetve 1976-ban megnyerte a szezonzáró Japán Nagydíjat, amelyet szakadó esőben rendeztek, és amelyen emlékezetes módon Niki Lauda két kör után kiállt, mivel úgy ítélte meg, hogy a pálya alkalmatlan a vezetésre. Az osztrák végül ennek a bátor döntésnek köszönhetően lemondott a világbajnoki címről, amelyet abban az évben James Hunt nyert meg. Andrettinek pedig tehát a japán futamgyőzelem jutott akkor.

1977-ben már négy alkalommal tudott futamot nyerni, (többször nyert, mint akárki más abban az évben a mezőnyben) és hétszer indulhatott a 17 futamból álló szezon során a pole pozícióból. Az amerikainak egyébként sikerült két "hazájában", Olaszországban és az Egyesült Államokban, Long Beachen is nyernie. Andretti azonban még ebben az évben sem tudott felérni a szériában a csúcsra, mivel végül "csak" a harmadik lett, köszönhetően autója megbízhatatlanságának, és több ütközésnek. Viszont ő lett az első amerikai versenyző, aki elsőként érhetett célba (új) hazája versenyén, és mivel 2008-ban jó időre kikerült az USA futama az F1-es versenynaptárból, így Andretti egyben az utolsó amerikai is, aki győzni tudott az Egyesült Államokban.

Vb-címét beányékolta Petterson halála

1978 azonban már az ő éve volt a Forma-1-ben, 38 évesen tizenhat eseményből hat alkalommal (Argentína, Belgium, Spanyolország, Franciaország, Németország, és Hollandia) intették le elsőként a futamokon, és nyolcszor szerzett pole pozíciót a Lotus 79-cel. A szezon végén pedig senkinek sem volt annyi pontja, mint Andrettinek, aki így egyéni világbajnok címmel gazdagodott a sorozatban, a Lotus pedig megnyerte a csapatok közötti küzdelmet is. A pilóta az Olasz Nagydíjon biztosította be első és egyetlen egyéni trófeáját, az ünneplés azonban elmaradt, mivel csapattársa és közeli barátja, Ronnie Petterson a rajtnál balesetet szenvedett. A svédet kórházba szállították, ám még aznap éjjel belehalt sérüléseibe.

Az amerikai az utolsó két futamon nem szerzett pontot, ám már így sem lehetett tőle elvenni a címet. A Forma-1-ben aratott diadal pedig azt is jelentette számára, hogy ő lett a motorsport történetében az első olyan pilóta, aki a ChampCar sorozatban és a királykategóriának tartott szériában is felért a csúcsra. Phill Hill 1961-es sikere után pedig az Egyesült Államok ismét F1-es világbajnokot ünnepelhetett.

Nem tudott duplázni

Andrettinek azonban ezek után többé nem sikerült megismételnie diadalát a Forma-1-ben, sőt 1978 után már futamot sem tudott nyerni. 1979-ben nehéz éve volt, mivel az új Lotus 80-as nem volt túlságosan versenyképes, Andretti azonban így is szerzett tizennégy pontot, amely az összetett 12. pozícióját jelentette számára. A következő évben versenyzett utoljára a Lotusszal, és a szezon borzalmasan sikerült a világbajnok számára, ugyanis csak egyetlen pontot gyűjtött, majd az évad végén átigazolt az Alfa Romeóhoz. Utóbbi csapattal sem volt sikeresebb, és végül az olasz márkánál töltötte utolsó teljes szezonját a Forma-1-ben.

1982-ben a Williams versenyzőjeként indult az USA Nyugat Nagydíjon, amelynél a hirtelen távozó Carlos Reutemann helyére ugrott be, majd szeptemberben még elfogadta a Ferrari invitálását, amely a sérült Didier Pironi helyére alkalmazta, az azt követő évben azonban már csak nézőként látogatott el F1-es futamra. A maranellóiakkal pole pozíciót szerzett Monzában, győzni azonban nem tudott, végül csak a harmadik helyen intették le a versenyen. Utolsó F1-es szereplése szeptember végén Las Vegasban volt, ahol mechanikai probléma miatt hamar fel kellett adnia a küzdelmet.

Andretti F1-es statisztikája

Andretti a Forma-1 után ideje nagy részét újra az Egyesült Államokban töltötte, ahol a Champ Car (IndyCar) sorozatban való szereplésre koncentrált. 1983-ban az akkor negyvenes éveiben járó klasszis a fiával, Michaellel és Philippe Alliottal egy csapatot alkotva elindult a Le Mans-i 24 órás versenyen. A trió a harmadik helyre kvalifikálta magát, és végül ebben a pozícióban is fejezte be a viadalt, ami a legjobb helyezésnek számított a nem gyári csapatok között.

A Williamsszel csak egy F1-es futamon indult

Ugyanebben az évben Andretti az újonnan alakult Newman/Haas csapathoz igazolt a Champ Carban, amely alakulatot Carl Haas és a színész Paul Newman alapították. A gárda a Lola által épített autókkal versenyzett. Az amerikai pilóta még 1983-ban megszerezte a csapat első győzelmét Elkhart Lake-ben, majd egy évvel később bebizonyította, hogy 44 évesen is lehet csúcsformában vezetni. 1984-ben ugyanis Andretti negyedik Champ Car győzelmét ünnepelhette, mégpedig nem is akármilyen eredménylistát maga mögött tudva. A pilóta hat futamgyőzelmet és nyolc pole pozíciót szerzett, illletve tíz pályacsúcsot állított fel abban az évben. A szezonját pedig megfejelte még az Év Versenyzője-díj elnyerésével, amelynek harmadszor örülhetett, és aminek azért volt nagy jelentősége, mert a három elismerést három különböző évtizedben (1969, 1978, 1984) gyűjtötte be.

A nyolcvanas éveket végigversenyezte Andretti, és több rekordot állított fel az évek során. Michael nevű fiával elsőként vitték véghez azt az egyedülálló dolgot, hogy az 1986-os Phoenix-ben rendezett Champ Car versenyen első sorból rajtolhattak. 1989-ben pedig megvalósult Andrettinek az az álma is, hogy fiával egy csapatban versenyezzen, Michael ugyanis a Newman/Haas istálló alkalmazottja lett.

54 éves korában fejezte be autóversenyzői pályafutását

Túl az ötvenen Andrettinek továbbra is a versenyzés volt az élete, ám nem a pálya széléről figyelemmel követve az eseményeket, hanem testközelből, élesben átélve azokat. Így a kilencvenes évek is úgy kezdődtek el, hogy a pilóta keményen nyomta a gázpedált a Champ Car futamain. 1990-ben Milwaukee-ban pedig egy újabb családi rekord valósult meg, amikor Michael nevű fia mellett másik gyermeke, Jeff, illetve unokaöccse, John Andretti és maga Mario ugyanazon a Champ Car versenyen indultak. Egy évvel később a négy Andretti az Indianapolis 500-ason is szerepelt.

Andretti napjainkban

1991-ben az 51 éves Andretti a hetedik lett a pontversenyben, miközben az élen fia, Michael végzett. Egy évvel később az olaszból lett amerikai két kiemelkedő rekord gazdája lett, az 52 éves pilóta lett ugyanis minden idők legidősebb pole pozíciót birtokló versenyzőjvé vált a Champ Carban, miután a Michigan 500-as viadalon 66. elsőségét szerezte. Mindemellett Clevelandben rekordot állított fel azzal, hogy 370. alkalommal állt rajthoz a sorozatban. Ekkor sem volt azonban még vége pályafutásának.

1993-ban 35. profi versenyzői szezonját kezdte, de nemcsak ezzel került a címlapokra, hanem azzal is, hogy ötvenkettedik (!) győzelmét aratta a Champ Car phoenix-i fordulójában. Ez volt egyébként az utolsó diadala a szériában, karrierje során pedig a 111. jelentősebb győzelme.

Andretti az 1993-as szezon végén döntött úgy, hogy a következő év lesz az utolsó számára a Champ Car szériában. Az 1994-es szezon emlékezetes is volt számára, ugyanis minden egyes helyszínen ünnepséget, köszöntéseket rendeztek a tiszteletére, búcsúkampánya az Arrivederci Mario nevet kapta. Az utolsó versenye Laguna Secában volt október 9-én.

Egy évvel később Andretti rajthoz állt a Le Mans-i 24 órás viadalon, ahol a WSC osztályt megnyerte, összesítésben pedig a második lett. Utoljára 2000-ben indult a legendás versenyen, amelyen egy Panoz LMP-1 Roadster-S-t vezetett, és a tizenhatodik pozícióban zárt.

Mario Andretti szerencsésnek mondhatja magát amiatt, hogy pályafutása alatt nem igazán volt komolyabb sérüléssel járó balesete. Az 1992-es Indianapolis 500-ason eltörte a bokáját, miután a negyedik kanyarban balesetet szenvedett. Már karrierje befejezése után pedig, 2003-ban történt, hogy a 63 éves Andretti fia csapatának autóját tesztelte, amellyel hatalmasat bukott. Az esetet sérülés nélkül megúszta, ám akkor eldöntötte, jobb nem kísérteni a sorsot, és végleg felhagyott a versenyautók vezetésével.

A 69. születésnapját 2009. február 28-án ünneplő Andrettit hat alkalommal hívták meg az International Race of Champions (IROC, Bajnokok Nemzetközi Versenye) sorozatba karrierje során, és az IROC VI-ot (1978-79) meg is nyerte.

Andretti ma is Nazareth-ben él

Mario Andretti 1961. november 25.-e óta házas ember, akkor vette feleségül ugyanis Dee Annt, akivel Nazareth-ben ismerkedett meg. A hölgy angolul tanította Mariót, akivel házasságkötésük után is a városban maradtak és jelenleg is ott élnek.

A házaspárnak három gyermeke (két fiú és egy lány) született, a legidősebb Michael 1962-ben, majd Jeffrey 1964-ben, végül Barbie 1969-ben. Andrettiék öt unokának is örülhetnek, akik név szerint Marco, Marissa, Miranda, Isabella, és Lucca.

Manapság Mario sikeres üzletemberként éli mindennapjait, illetve figyelemmel követi, unokája, a szintén autóversenyzéssel foglalkozó Marco pályafutását. A tehetséges fiú a Hondánál már tesztelt a Forma-1-ben is, nagyapja pedig egyáltalán nem bánná, ha Marco egy szép napon maga is a királykategória versenyzői közé tartozna.

Andrettinek van egy saját versenyzőiskolája Las Vegasban, de többek között egy kaliforniai borászatban is van érdekeltsége, az életét feldolgozó könyvek pedig két dohányzóasztalt töltenének meg. A legendás pilóta szabadidejében szívesen hómobilozik, teniszezik, de kedveli a vízisízést és a motorozást is. Andretti imádja az operát, amely műfaj még Olaszországban lopta be magát a szívébe, apja ugyanis alkalmanként dolgozott a Luccában található színházban, és a család gyakran kapott jegyeket az előadásokra. Andretti ma is megnéz minden egyes Forma-1-es futamot a tévében, de ugyanígy van az IndyCar versenyeivel, és a motorversenyekkel is.

Andretti 1961. és 2000. között összesen 879 versenyen vett részt, 111 győzelmet aratott, és 109 alkalommal indulhatott az élről.