A rendkívül érzékeny és intelligens amerikai egész versenyzői pályafutása alatt küszködött azzal, hogy megfelelő egyensúlyt találjon a hivatásával járó veszély és öröm között. Hill nyíltan beszélt a vezetéssel kapcsolatos félelmeiről, ennek ellenére sportautókkal és együléses versenygépekkel is sikeres lett.

Az ifjabb Philip Toll Hill 1927. április 20-án látta meg a napvilágot a floridai Miamiban, szülei azonban születése után nem sokkal Kaliforniába költöztek, így Hill Santa Monicában nőtt fel. Szüleivel nem volt különösebben szoros a kapcsolata, és gyerekként meglehetősen befelé forduló volt, kisebbségi komplexussal küszködött és csak néhány barátja volt. Nem igazán jeleskedett egyik sportban sem, és nagyon félt a hibától, illetve attól, hogy kigúnyolják. Hill ugyanakkor nagyon szerette a zenét, és zongorázni is megtanult, de később nem maradt a művészeti ágon, ugyanis az autók szerelmes lett.

Tanulmányait is megszakította autók iránti rajongása miatt

Amikor a nagynénje vett egy Ford T Modelt, a 12 éves Hill minden lehetőséget megragadott arra, hogy tanulmányozhassa az autó működését. Látva a kisfiú érdeklődését, a nagynéni sofőrje később megtanította vezetni is Hillt.

Az amerikai a középiskola elvégzése után üzleti tanulmányokat folytatott a Dél-kaliforniai Egyetemen, ám csak két évig volt a felsőfokú intézmény hallgatója, otthagyta ugyanis az iskolát és elszegődött szerelőnek egy Los Angeles-i garázsba. A hely tulajdonosa amatőr versenyző volt, így nem volt meglepő, hogy az autókért rajongó Hill is úgy döntött, kipróbálja magát, és 1947-ben egy MG-TC kétüléses járgányt átalakítva rajthoz állt első versenyén.

Hill első jelentősebb győzelmét 1950-ben aratta, méghozzá az első, Pebble Beach utcai versenyen, amelyen úgy nyert, hogy autójában tönkrement a kuplung és nagyrészt a féket sem tudta használni. A versenyzéshez szükséges pénzre nem volt gondja, ugyanis szülei szép kis vagyont hagytak rá haláluk után. Hill így 1951-ben vásárolt egy 2,6 literes Ferrarit, és azzal versenyzett tovább, hatalmas sikerrel. Bár többször győzött, a vezetéssel járó veszélyek miatt annyira ideges volt, hogy gyomorfekélyt kapott, így tízhónapnyi versenyzés után úgy döntött, felhagy ezzel a hobbival. 1955-ig "kétszer" is visszavonult, végül azonban a sok nyugtatónak köszönhetően visszatért a pályára, és az ötvenes évek közepén az Egyesült Államokban már a legjobb sportautókkal versenyzőként tartották számon.

Ferraris szerződésre várt

Miután Hill Olivier Gendebiennel megnyerte a legendás Le Mans-i 24 órás versenyt egy Ferrarival (1961-ben és 1962-ben is diadalmaskodtak), arra várt, hogy Enzo Ferrari szerződést kínáljon neki a Forma-1-ben. Hill végül 1958-ban debütált a sorozatban, az amerikai Franciaországban a Maseratival vett részt első versenyén, a 13. helyre kvalifikálta magát, a versenyen pedig a hetedik pozícióban intették le.

Hill 1960-as első futamgyőzelmekor

A következő fordulóban Németországban, augusztus elején már a tizedik helyről kezdhetett, ám csak egy helyet javított a kvalifikációs eredményén, vagyis kilencedikként zárt. Az idény két záró versenyén ugyanakkor mindkétszer harmadik lett, Olaszországban a hetedik, Marokkóban pedig az ötödik pozícióból kezdve könyvelhette el azt eredményt, ezeket már a Ferrarival. Hillt egyébként Enzo Ferrari nem találta elég szenvedélyesnek a Forma-1-hez, ám miután Luigi Musso és Peter Collins is életét vesztette, az olasz mégis Hillnek adott lehetőséget, akinek elévülhetetlen érdemei voltak abban is, hogy 1958-ban Mike Hawthorn megnyerte a világbajnokságot a maranellóiakkal.

1959-ben az amerikai már a teljes szezonban a Ferrari versenyzője lett, és az évet Monacóban egy negyedik helyezéssel kezdte. Május végén Hollandiában hatodikként zárt, míg a harmadik fordulóban Franciaországban másodikként intették le, vagyis első győzelme még váratott magára. Németországban ismét dobogóra állhatott, harmadik lett, majd Olaszországban ismét egy második helyet ünnepelhetett, míg Portugáliában és az Egyesült Államokban nem tudott célba érni. Három dobogós, illetve egy negyedik helyezés azonban elég volt ahhoz, hogy összetettben negyedikként végezzen. Az amerikai aztán 1960-ban szerezte meg összesen három közül első F1-es győzelmét, méghozzá Olaszországban, amely abban az évben az volt a második pódiumos helyezése, ugyanis Monacóban harmadikként intették le. Ez az év volt az utolsó olyan esztendő, amely során a Ferrari utoljára használt olyan versenyautókat, amelyekben elöl volt a motor.

1961-ben vezették a sorozatban az új 1,5 literes formát, a Ferrari pedig készen állt egy hátsómotoros gép megépítésére. Hillnek abban az esztendőben Richie Ginther és Wolfgang von Trips voltak a márkatársai, és a szezonnyitón brillíroztak is az időmérőn, Stirling Moss azonban végül elorozta előlük a pole pozíciót. Az idény végül von Trips és Hill csatáját hozta, amely az Olasz Nagydíjon dőlt el az ameriakai javára egy sajnálatos tragédiának köszönhetően. A Trips mögött haladó Jim Clark ugyanis hozzáért autójával a Ferrarihoz, aminek következtében a német berepült a nézők közé autójával, és életét vesztette, de rajta kívül még tizennégy szurkoló is a pályán lelte halálát. A negyedik helyről rajtoló Hill végül megnyerte a futamot, aminek köszönhetően egyetlen ponttal a világbajnoki címért folyó csatában is diadalmaskodni tudott Trips előtt. Az örömöt azonban beárnyékolta a német halála. A Ferrari az utolsó, amerikai fordulóra már el sem utazott, Hill így nem tudott hazai közönsége előtt versenyezni világbajnokként.

A pilóta 1961-ben a hét futamból ötször rajtolhatott az élről, és két győzelmet aratott az idény során, a már említett tragikus monzai futamon, illetve Belgiumban állhatott fel a dobogó legfelső fokára. Mindezek mellett Monacóban és Németországban harmadik, Hollandiában és Nagy-Britanniában pedig második lett. A szezon során Hill egyedül a Francia Nagydíjon maradt pont nélkül. Ebben az évben másodszor is besöpörték Gendebiennel a győzelmet a Le Mans-i 24 óráson, vagyis Hill igazán eredményes évet zárhatott.

Nem tudta megvédeni vb-címét és elindult a lejtőn

Hill jól kezdte a következő idényt is, a Ferrarival ugyanis az első három futamon dobogóra állhatott, Hollandiában és Belgiumban harmadik, Monacóban pedig második lett, innentől kezdve azonban egyszer sem tudott a pontszerzők között végezni. A Brit és a Német Nagydíjon is kiesett, Olaszországban pedig csak a tizenegyedik lett, így összetettben a hatodik helyet szerezte meg. Ennél azonban történt sokkal súlyosabb esemény is az életében, a Ferrari ugyanis szélnek eresztette a szezon végén az egy évvel korábban még hősként ünnepelt amerikait. 1962-ben ugyanakkor a Le Mans-i 24 óráson aratott diadala mellett a Nürburgring 1000-es küzdelmet is megnyerte.

Phil Hill 1962-ben

Hill ezek után az ATS csapathoz szerződött, amellyel mindössze egyetlen futamot tudott befejezni, méghozzá az Olasz Nagydíjat, de Monzában is csak a tizennegyedik lett, összetettben pedig a huszonhatodik helyre rangsorolták. A következő évben ismét csapatot váltott, és a Cooper-Climaxhoz igazolt, de itt sem volt sokkal eredményesebb, mint az ATS-nél. Hill bár a négy, kieséssel zárult futam kivételével minden alkalommal a legjobb tízben zárt, a Cooperrel csak egy pontot szerzett. Tulajdonképpen ez volt a pilóta utolsó Forma-1-es szezonja, mert 1965-ben kimaradt a sorozatból, 1966-ban pedig nem tudta kvalifikálni magát az Eagle-Cooperrel az olasz futamra, később pedig már nem is próbálkozott.

A Ferrarinál töltött évek alatt végig a gyár közelében élt egy hotelben, ahol általában kedvenc zeneszerzőit, Beethovent és Vivaldit hallgatta. Megtanult olaszul, és az opera szerelmes lett, rendszeresen tekintett meg előadást a milánói Scalában. Fokozottan ügyelt diétájára, erőnlétét pedig kerekpározással és gyalogtúrával őrizte meg, Hill gyakran kirándult a hegyekben. A holtidőszakban pedig visszatért Kaliforniába, ahol ideje nagy részét azzal töltötte, hogy régi autókat és antik zongorákat újított fel.

A versenyzés után is az autóknak szentelte életét

Hill ezek után végleg felhagyott az együléses versenyzéssel, és visszatért a sportautókhoz, a Ford Motornál vezetett, illetve Jim Hall Chaparral autóival versenyzett. 1964-ben megnyerte a Daytona Intercontinentalt, Chaparralnek pedig Hill szerezte 1966-ban az első nemzetközi győzelmet a Nürburgringen, egy évvel később pedig az utolsó elsőségét ünneplte versenyzői pályafutása során, 1968-ban ugyanis, 41 évesen végleg felhagyott a sporttal.

Ezt követően sem távolodott el a négykerekűektől, ugyanis díjnyertes autó-felújító üzletbe fogott Ken Vaughnnal, amelyet 1984-ben adtak el a jordániai Raja Gargournak. Vaughn ezt követően saját üzletbe fogott, Hill pedig az új tulajdonosnál maradt, egészen addig, amíg a jordániai 1995-ben el nem adta a boltot.

A pilóta televíziós kommentátorként is dolgozott az ABC-nél, de hosszú ideig írt a Road and Track magazinnak is, különböző utcai autós tesztekről, történelmi járgányokról és versenyekről. Élete utolsó éveit Hill azonban teljes egészében régi autókból álló gyűjteményének szentelte.

Meglehetősen későn, 1971-ben döntött úgy, hogy feleségül veszi régóta hűséges barátnőjét, Almát, akivel három gyermekük született, egy fiú Derek, illetve két lány, Vanessa és Jennifer. Derek Hill maga is versenyzett, a Forma 3000-ben 2001. és 2003. között indult, ám amikor kiderült, hogy világbajnok édesapja Parkinson-kórban szenved, szögre akasztotta a sisakot.

Phill Hill az egyetlen olyan amerikai Forma-1-es világbajnok, aki valóban az Egyesült Államokban látta meg a napvilágot. Később Mario Andretti révén még egy vb-címmel gazdagodott az ország, de Andretti valójában Olaszországban született és csak évekkel később emigrált szüleivel az USA-ba. Hillt 81 éves korában érte a halál, miután visszatért a Monterey-ben rendezett történelmi versenyről, kórházba került, és 2008. augusztus 28-án elhunyt.