Mika Häkkinen már negyedik teljes évét töltötte a McLarennél (összesen a hetedik, amolyan vízválasztó szezonját taposta a Forma-1-ben), amikor 29 évesen megszerezte első futamgyőzelmét a szezonzáró Európai Nagydíjon, úgy, hogy addigi legjobb eredménye két harmadik helyezés volt az 1997-es szezonban. Sőt mi több, 1995-ben végzett utoljára másodikként, igaz, akkor két alkalommal is. Az 1997 utáni a folytatás óriási potenciált tartogatott.

Az 1982-es világbajnok, Keke Rosberg protezsáltja volt karrierje kezdetén Häkkinen, aki menedzseréhez és nemzete kiváló autóversenyzőihez hasonlóan villámgyorsan terelgette versenyautóit, vonatsín-szerű vezetéstechnikájával, csöndes attitűdjével együtt is kiemelkedő személyiség volt.

Rendkívül visszafogottan viselkedett a nyilvánosság előtt, szófukarságát az őt felületesen ismerők talán modortalanságnak tekintették, pedig nem másról volt szó (azon kívül, hogy finn mivoltát le sem tagadhatta volna), minthogy igencsak szegényes volt kezdetben az angol tudása. Az évek előrehaladtával ez természetesen megváltozott, így nem kellett csak a Forma-1-es pályákon mutatott teljesítményével beérni, szép lassan személyisége is egyre jobban megismerhetővé vált.

Megérkezik az új "Repülő Finn"
 

Mika Pauli Häkkinen 1968. szeptember 28-án született a finnországi Vantaaban egy rádióműszerész (részmunkaidőben taxisofőr) apa és egy titkárnő anya gyermekeként. Első együléses szériájába ötszörös finn gokartos bajnokként lépett be, a skandináviai Formula Ford-ban a 15 versenyből kilencet kapásból megnyert, ahogy a bajnokságot is.

A következő évet a Lotus európai sorozatának versenyein töltötte. Az eredményt kitalálják? Bizony nyert. Mint ahogy 1990-ben a brit F3-ban is, ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy egy évvel korábban csak hetedikként zárt az első igazán komoly versenyzőpalántákat felvonultató sorozatban.

Ekkor figyelt fel rá a Lotus F1-es csapata, 1991-ben náluk debütált a Forma-1-ben. Harmadik versenyén igencsak mély benyomást keltően, megszerezte összes szezonbeli pontját, a 25. helyről indulva az akkor két pontot érő 5. pozícióban intették le a San Marinói Nagydíjon. A következő évben (a ’91-ben kipróbált három versenyzőből végül) Johnny Herbertet kapta csapattársul, de a brit nem tudta felvenni a versenyt Häkkinen konstans pontszerzésével, ami részben érthető is, hiszen komoly megbízhatósági gondokkal küzdött a Lotus-Ford. 11 pontot szállított az alakulatnak, és ezzel nyolcadikként végzett a tabellán.

A Lotus vesződéséből ennyi elég volt, Häkkinenegy hasonlóan nagy múlttal rendelkező csapathoz igazolt 1993-ra, és pályafutása végéig a McLaren-Mercedesnél is maradt.

"A Forma-1 az eszme játszmája, nem más. Néha annyira kell gondolkozni közben, hogy füst jön ki a füleiden. És, ha nem figyelsz, az autó egy pillanat alatt átveszi az irányítást."

Pokol és Mennyország

Ez várt Häkkinenre a következő években. 1993-ban tesztpilóta volt a wokingi alakulatnál, így csak az utolsó három versenyen jutott szerephez, amikor Mario Andretti távozott a bajosan teljesítő McLarentől. Két kiesése egy harmadik helyezést fogott közre épp azon a szuzukai pályán, mely később többször is kulcsfontosságú terepnek bizonyult karrierjében. Bemutatkozó versenyén a kvalifikáció volt izgalmas, ugyanis jobb időt futott, mint háromszoros világbajnok csapattársa, Ayrton Senna.

1994-ben Senna a Williamshez igazolt, így Martin Brundle csatlakozott Häkkinen mellé. A McLaren-Peugeot a szezon első felében teljességgel megbízhatatlan volt, igaz, az első kilenc versenyen, amikor nem kényszerült kiállni Häkkinen, kétszer is (összesen ötször) dobogóra léphetett. Az MP4-9-esen azonban sokat javítottak a Belga Nagydíjtól fogva, ahol már másodikként intették le a finnt. A pontversenyben negyedikként végzett.

A McLaren következő évi autója, ha lehet még rosszabbra sikeredett, háromszor is komoly módosításokat végeztek az MP4-10-esen a szezon folyamán, Häkkinen ismét számos versenyt kényszerült feladni, ami még bosszantóbb volt számára annak fényében, hogy a többi versenyen (kivéve kettőt, amikor rajthoz sem állt) minden alkalommal pontszerző helyen végzett. Ám a győzelem tovább váratott magára, holott 1995-ben kétszer is másodikként futott be a célba.

És a történet ezen a ponton akár véget is érhetett volna, tragikus körülmények között. De köszönhetően professzor Sid Watkinsnak és mentőcsapatának, Mika Häkkinen túlélte a szezonzáró Ausztrál Nagydíjon elszenvedett életveszélyes balesetét. McLarenje a péntek délutáni szabadedzésen egy defekt miatt nagy tempóval vágódott a gumifalnak, miután megcsúszott az adelaide-i pálya egyik kanyarkijáratban. Mivel akkoriban még nem létezett a HANS, azaz a fej- és nyakvédő rendszer, akkora erők érték, hogy a pár másodpercen belül megérkező állandó F1-es orvosoknak a pálya szélén kellett újraélesztenie és azonnali gégemetszést végrehajtania a 27 éves pilótán. Häkkinen ennek köszönhetően túlélte, sőt, felépült és bármiféle megingás vagy hitvesztés nélkül képes volt a folytatásra.
 

Az 1996-os szezon kezdetéig kereken négy hónapja volt, hogy visszanyerje régi formáját. Ezúttal már David Coultharddal az oldalán kellett bizonyítania, visszavonulásáig a skót maradt a csapattársa. Kettejük között az évek során igaz barátság alakult ki.

Rendszeresen pontot szereztek a McLaren MP4-11-essel, de az élmenők megszorongatásához némi sebesség még hiányzott, Häkkinen 4 harmadik helyével végül ötödikként zárta az évet.

1997 az áttörés éve volt - és nem csak azért, mert a McLaren versenyautói első ízben pompáztak a fekete-fehér-ezüst színkombinációban -, pedig szinte pontosan ugyanúgy zajlott és olyan eredménnyel is zárult, mint 1996. Csakhogy Häkkinen végre elsőként láthatta meg a kockás zászlót, a szezonzáró ekkor, ellentétben a két évvel korábbival, most a siker terepét jelentette számára. A helyszín kivételesen nem tengerentúli volt, az Európai Nagydíjat a spanyolországi Jerezben tartották.

A történet érdekessége, hogy Coulthard előbb megszerezte első mclarenes győzelmeit (Ausztrália, Olaszország) ebben az évben, mint Häkkinen. Persze, ami ezután jött, arra Coulthard talán a mai napig elcserélné akkori két győzelmét.

1998-ban magához tért a McLaren, amit a tervező zseninek, Adrian Newey-nak köszönhettek. Häkkinen így ott folytathatta, ahol abbahagyta, két győzelemmel nyitott az Ausztrál és a Brazil Nagydíjon, majd további hat alkalommal megismételte ezt: a Spanyol, a Monacói, az Osztrák, a Német, a Luxemburgi és a Japán Nagydíjon. További három dobogós helyezésével, és Schumacher drámai kiesésével az évadzárón, Szuzukában, Häkkinen végre révbe ért, és 30 évesen Forma-1-es világbajnok lett. Coultharddal a hátvéd szerepében összesen öt kettős győzelmet szereztek.

A sikerhez az is nagyban hozzájárult, hogy abban az évben legalább akkora szabálymódosítások léptek életbe, mint amit most, 2009-ben is tapasztalhattunk. Az FIA 1998-ban is az eszeveszett tempó visszaszorítása érdekében vezetett be jelentős változtatásokat. A nagy tapadással bíró slick gumik helyett behozták a bordázott abroncsokat, csökkentették az autók szélességét, így mindenki tiszta lappal kezdett. Az akadályt pedig a McLaren vette a legjobban. Sőt, a wokingiak még egy érdekes, és a többi csapatnál a biztosítékot kicsapó újítást is bedobtak a szezonnyitón: pilótáik külön pedállal fékezhették a hátsó kerekeket. További használatát azonban betiltotta az FIA.

Az ausztrál futamon volt más is, ami nem csak a csapatokat, de a közvélemény, a nézők érzéseit is felkorbácsolta: a futamot vezető Coulthard a csapatfőnök, Ron Dennis utasítására a célvonal előtt néhány méterrel lassított és átadta az első helyet Häkkinennek. Dennis azzal védekezett, hogy ez a hely járt a finnek, mivel a futam során azért állt ki egy alkalommal feleslegesen a bokszba Häkkinen, mert egy külsős személy beférkőzött a rádiós kommunikációjukba, és megtévesztette a finnt. A csapatutasításokat 2002 után tiltották be.

Häkkinent Schumacher mindig elismerte

A világbajnoki cím megvédése sok fejtörést okozott Häkkinennek 1999-ben. A McLaren megbízhatósága csökkenő tendenciát mutatott az előző évhez képest, a szerencse sem állt mellettük, a Ferrari pilótái pedig ezúttal is elhanyagolhatatlan tényezők voltak. Michael Schumacher jobban kezdte az évet Häkkinennél, de a Brit Nagydíjon elszenvedett kettős lábtörése miatt hat versenyt ki kellett hagynia, ez idő alatt csapattársa, Eddie Irvine vette át az első számú pilóta szerepét. Az ír tökéletesen tette a dolgát, míg Häkkinen olykor érthetetlen dolgokat művelt. Mint amikor Monzában magabiztos előnnyel az élen haladva egyszerűen elváltotta magát, és kicsúszott a sikánban. A máskor összeszedett és érzelmileg teljesen semlegesnek mutatkozó Häkkinen ekkor teljesen megtört. Autóját magára hagyva, átment a védőkorlát túloldalára és összeroskadt, valami a vállát rázta: Häkkinen sírt.

A bajnok kiléte így ismét csak a szezonzárón derülhetett ki, Japán azonban ekkor is a finn pilótának kedvezett, aki mindössze két ponttal előzte meg a végelszámolásban Irvine-t. Nem nagy különbség, annak tükrében pedig főképp nem az, hogy Häkkinen számára csak az első helyért járó pont volt elég a trófeához, minden más eredmény a ferrarisnak kedvezett volna.
 

Nem volt kétség, az új évezred első évében a triplázás volt Häkkinen célja. Élete előzését 2000-ben mutatta be, sokan minden idők legszebb mozdulatának tartják a belgiumit. Häkkinen ki mást, éppen Schumachert üldözte, amikor a Kemmel-egyenesben utolérték a lekörözésre váró Ricardo Zontát. Schumacher balról, Häkkinen jobbról vágódott Zonta mellé, a finn volt jobb ritmusban és a kedvezőbb íven, így a német elé került a következő kanyarban.

Kevés volt Häkkinen négy győzelme (köztük második magyarországi győzelme), év végére Schumacher megfoghatatlan volt, mint ahogy 2004-ig folyamatosan. 2001-ben Häkkinen már az összetettbeli második helyet sem tudta tartani, ötödikként zárt. Az ausztráliai szezonnyitón ismét nagyot csattant a gumifalba, igaz a helyszín nem Adelaide, hanem már Melbourne volt. A felfüggesztés adta meg magát az MP4-16-osban, Häkkinen ismét csak utasként érezhette magát autójában, ezúttal szerencsére sérülés nélkül megúszta.

Visszavonulása legfőbb oka: a család

Erja Honkanen riporterként dolgozott, amikor megismerkedett a pályafutása csúcsa felé tartó Häkkinennel. Abban az évben keltek egybe, amikor a sportoló első vb-címére tört, 1998-ban. 2000-ben pedig megérkezett az utánpótlás is: Hugo Ronan Häkkinen. Részben az apaság, a korábban soha nem tapasztalt felelősségérzet miatt Häkkinen nem akarta tovább kísérteni a szerencséjét. Másodszor, mert a bajnoki trófeáit követően 2000-ben 2. lett, egy ével később pedig csak 5. az összetettben. Harmadszor pedig a 2001-es balesete Ausztráliában, ahol bizony élesen az emlékezetébe villanhattak a kis híján tragikus adelaide-i történések. Így 2002-re egyéves szabadságot hirdetett meg magának. A pihenő viszont túl jól sikerült, és a Repülő Finn többé nem tért vissza a Forma-1-be.

Erja és Mika 2008-ig volt egy pár

A ma már nyolc éves kisfia ugyanúgy gokartot nyüstöl, mint Häkkinen anno, bár a Magyar Nagydíj hétvégéjén Budapestre látogatva - a "Soha ne igyál, ha vezetsz!" kampány nagyköveteként - csak annyit árult el Hugóról, hogy számára még csak egy hobbiról van szó. (Talán ez az időtöltés később ugyanolyan szenvedéllyé növi ki magát, mint édesapja esetében, és akkor 10-15 év múlva ismét egy Häkkinen léphet be a Forma-1 világába.) Ha a fiú mégis mással szeretne foglalkozni, akkor sincs semmi veszve a Häkkinen-rajongók számára, a 4 éves Aina Julia Häkkinen is örökölhetett apja autósport iránti szenvedélyéből. Erja és Mika 2008-ban váltak el, a sármos világbajnok azonban nem maradt sokáig egyedül, és jelenleg is barátnőjével él Monacóban, ahova 1991-ben költözött.

Häkkinen 2004-ben és 2006-ban is eljátszott a visszatérés gondolatával, utóbb, a téli tesztek egyikén újra F1-es autóba ült. A McLaren-Mercedesnél is kíváncsiak voltak arra, hogy mi maradt meg a finnben a régi énjéből, de a csoda elmaradt, körönként 2-3 másodperccel gyengébb időket futott az aktuális legjobbtól.

Ekkor viszont már második éve versenyzett a Német Túraautó Bajnokságban (DTM) - természetesen Mercedesszel, 2005-ben a 2. versenyen dobogón állt, a harmadikat pedig megnyerte. 2007 volt az utolsó éve az autóversenyzőként, mielőtt végleg szögre akasztotta sisakját, a DTM-es bajnoki cím azonban sosem volt elérhető közelségben számára.