Monza egyébként csendes hely Milánó árnyékában, kivéve azt az egy hetet amikor megszállják a Forma-1-es csaptok és persze az elmaradhatatlan olasz szurkolók, a tifosik. Ilyenkor a versenypálya környéke teljesen felbolydul és bolondokházára hasonlít. A pálya egyébként 1922-ben épült, rekordidő alatt: az építőknek 8 hónap kellett ahhoz, hogy egy csodálatos aszfaltcsíkot varázsoljanak a fallal és faóriásokkal körülvett parkban. Bár a szakemberek az utóbbi években számtalanszor kritizálták a pálya biztonságát, ennek ellenére Monza „beton biztos” programja a Forma-1-es világbajnokságnak. Monza a Forma-1 jelenlegi leggyorsabb pályája, amit mi sem bizonyít jobban, mint az itt felállított sebességi rekordok.

A Forma–1 történetének leggyorsabb átlagsebességű köre is itt született: 2004-ben Barrichello Ferrarijával 263 km/h-s átlaggal futotta meg a leggyorsabb körét. 2003-ban itt futották a valaha volt eddig leggyorsabb versenyt is. Michael Schumacher 247.585 km/órás átlagsebességgel teljesítette az 53 körös távot. A korábbi rekordot Peter Gethin állította fel ugyancsak Monzában 1971-ben. Genthin 32 évvel korábban csupán 5 km/órával volt lassabb Schumachernél, igaz akkoriban egyetlen lassító sem volt a pályán. A pálya különböző okok miatt többször is át lett építve, de az alapvető tulajdonságai megmaradtak. Az eredetihez 1955-ben építettek hozzá két, félelmetes döntött kanyart, amit viszont csak néhány évig használtak, mert a versenyzők a veszélyességére hivatkozva bojkottálni kezdték.

1957-ben a monzai versenypálya tulajdonosai egy érdekes kezdeményezéssel álltak a nyilvánosság elé: olyan versenyt rendeztek a döntött kanyarokkal színesített ovál részen, ahol az F1-es versenyzők mellett az Indy 500 legjobbjai is rajthoz álltak. „A két világ versenye” elnevezésű viadalon végül csak kilenc tengerentúli pilóta valamint az európai csapatok közül a Jaguar képviseltette magát. (A brit márka a néhány nappal korábban a Le Mans-i 24 óráson diadalt aratott járgányát állította csatasorba.) A viadal az amerikai pilóták teljes diadalát hozta, ahol Jimmy Bryant intették le elsőnek. A verseny a következő évben is megrendezték, és ekkor két autóval a Ferrari is megjelent. Rajthoz állt az Indy 500-on 1952-ben indított 375-ös Harry Schellel a volánjánál és építettek egy Indy autókhoz hasonló monstrumot is, amelyet egy 4,2 literes V12-es hajtott. Ezen kívül készült két speciális kasznival ellátott masina, amelybe egy-egy a sportkocsikban használt 2,8 literes V6-ast építettek. A nagy felhajtást nem koronázta siker. A babérokat a jenkik aratták le, végül összesítésben a Hawthorn/Moss/Phil Hill trio (cserélgették egymás között az autókat) a harmadik helyen végzett kilenc körös hátránnyal (!) a győztes Jim Rathmann mögött.

Simon Weber: Ezüstnyilak - Mercedes-Benz Motorsport

Ez a könyv az Ezüstnyilak történetébe vezeti be az olvasókat, amelynek főszereplői olyan nevek, mint Caracciola, Fangio, Häkkinen, napjainkban pedig Lewis Hamilton, Jenson Button vagy éppen Michael Schumacher.

Most akciós áron megrendelhető.

A hetvenes években a gyors vonalvezetésű pályába sikánokat építettek, hogy véget vessenek az eszement száguldásnak. Ezek megépítésig itt évről-évre óriási szélárnyék csatákat láthattak a nézők, amikor négy-öt versenyző vonatozott szorosan egymás mögött. Egy ilyen vonatozás után született meg a Forma-1 legszorosabb befutója is 1971-ben. A célvonal előtt Peter Gethin ugrott ki Ronnie Peterson szélárnyékából és mindössze egyetlen századmásodperccel előzte meg a svédet a 241 km/h átlagsebességű verseny végén. Peterson később kiköszörülte a csorbát és a szőke svéd háromszor is nyert itt (1973, 74, 1976). Ez a pálya lett azonban a veszte is. 1978-ban halálra égett egy Lotusban, amikor a rajt után összeütközött James Hunttal. 1988-ban néhány héttel Enzo Ferrari halála után Gerhard Berger nyert Ferrarijával, miután Ayrton Senna McLaren-Hondája egy rosszul sikerült lekörözés után fennakadt a rázóköveken. A Berger sikere egyben azt is jelentette, hogy sikerült megállítani a McLaren-hengert ebben az évben és legalább volt egy verseny, amely nem a wokingi istálló sikerét hozta.

Az évek során számos versenyző és sajnos néző életét követelte monzai pálya. Már az első Olasz Grand Prix-n, 1922 eljött a kaszás Monzába. Az edzések során a német Fregor „Fritz” Kuhn vesztette életet, amikor egyik kerekének kitörtek a küllői. Hat évvel később itt történt az autósport második legnagyobb tragédiája. Emilio Materassi 1928-ban a boxutcával szemben törte össze Talbot-ját, megölve saját magát és 27 nézőt. (Az 1955-ös több mint nyolcvan áldozatott követelő Le Mans-i katasztrófáig ez volt a legsúlyosabb baleset.) 1955-ben a sportág kiválósága, Alberto Ascari egy Ferrari sportautó kormánya mögött vesztette életét tesztelés közben, abban a kanyarban, amely most a nevét viseli. Soha nem derül ki, hogy a kétszeres F1-es bajnok miért esett el. Ascari összesen három kört teljesített, a negyediket nem tudta befejezni. Froilan Gonzalez szerint az olasz defektet kapott, azért repült ki a pályáról, ám a gumiszállító kérésére a Ferrari eltusolta az ügyet.

Korábban az átépítések előtt a Parabolica vívott ki magának rossz hírnevet. A gyors kanyar az évek során több nagy versenyző életét is elvette. Itt halt meg Wolfgang von Trips és Jochen Rindt is, aki halála után lehetett csak világbajnok. Von Trips balesetekor a nézők közé vágódó autó 14 ember életét követelte. Mára már ebből a kanyarból szinte csak romok maradtak és az idő vasfoga évről-évre jobban látszik rajta. Legutóbb 2000-ben történt halálos kimenetelű baleset Monzában. Ekkor a Roggia sikánban történt baleset során egy leszakadó kerék sebzett halálra egy tűzoltót. A gyorsasági motorosok között is szedte áldozatait Monza. 1954-ben az osztrák Ruppert Hollaust ragadta el a halál, 1973-ban pedig Renzo Pasolini és a legenda Jaro Saarinen is életet vesztette a gyorsasági motoros világbajnokság olasz futamán.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés